NZ nyúz

Zoli emlékére

2011-07-06T22:38:00.002+12:00

"Jocikám... Úgy szar, ahogy van!!!" - azzal a kukába vágta a Victoria Bitter dobozát, és nyitott még egyet.

És mennyire igaza volt!

Béke poraira.

Én megmondtam!

2011-03-24T17:51:00.003+13:00

Első féknyereg tömítés-garnitúra XJR-re: 92 dollár

(Zsír nélkül!!!)

Zászlócska

2011-03-10T19:35:00.003+13:00

Közismert tény, hogy az átlagos új-zélandi autós önálló döntéshozatalra képtelen, magatehetetlen élőlény, akinek annyi esze sincs, mint egy kijáró malacnak. (Ez egyébként Aucklandben remekül megfigyelhető minden reggel fél nyolc és kilenc között a város tetszőleges körforgalmában.)

Ennek megfelelően védhetőnek tartom azt az álláspontot, miszerint az utat minden iskola előtt tele kell kúrni 30-as táblákkal. Más országban sincs ez másként.

Kevesebb létjogosultságát látom már annak az intézkedésnek, hogy az iskola előtti zebrára kukás-mellényes kissrácokat/kislányokat állítsunk ki, akik STOP-táblás kaput csuknak/nyitnak a forgalom előtt, ha suliba érkező gyerekek akarnak átkelni a zebrán. Én úgy emlékszem, hogy kölyökként nem okozott nehézséget megtanulni azt, hogy az útra lelépés előtt körül kell nézni, különben elbasznak. A kapu-nyitogatás pedig a leghülyébb általános-iskolás gyereket is legfeljebb másfél percre tudja lekötni... A legnagyobb májerek meg úgyis leszarják azt a zebrát, és 100 méterrel odébb mennek át az úton.

A biztosítékot viszont egyértelműen a múltkori jelenet verte ki nálam...

Ugyanaz a zebra, de kapu-nyitogató felelősök nélkül - valószínűleg elkezdődött az első órájuk (vagy a nulladik, hiszen baromságért itt sem kell a szomszédba menni...). A zebra iskola-felőli oldalán egy üres vödör van; a másikon egy másik vödör tele kukásmellény-anyagból készült, kicsi, háromszög-alakú zászlócskákkal.

A gyerek érkezik, felvesz egy zászlócskát, átkel a zebrán, majd a zászlócskát beledobja az üres vödörbe... No comment.

Nem! Mégsem bírom ki: lelki szemeimmel látom a tantestületi ülést, ahol a tornatanár felszólal, hogy van neki a szertárban egy csomó kihasználatlan piros zászlócskája...

Az ész megáll. És csodálkoznak bazmeg, hogy a zászlócskázásra tanított gyerekek felnőve dugót csinálnak a városban, mert nem tudják használni a kibaszott körforgalmat...

Szezon végi nagyszervíz

2011-03-08T21:10:00.003+13:00

Legnagyobb kibaszás a zélandi motoros-fiával a 6 havonta kötelező műszaki. (Leszámítva persze a guszustalanul igazságtalan mértékű REGO-díjat, de ebbe most inkább nem megyek bele...)

Mivel a szezon legnagyobb jóindulattal is minimum 9 hónapig tart, ezért azt képtelenség egy szervízzel áthidalni elejétől a végéig. (Másnak biztos sikerül, de én évente 10-12 ezret motorozom.) Ez azzal jár, hogy az évben egyszer mindig arra eszmélek, hogy gurulás helyett az izzó napsütésben valamit javítanom kell a vason, ami rendszerint nagyon mocskos... Most tavasz elején már azt hittem, hogy a több hétig tartó nagyszervíz (amihez még Pukke, és Gábor is asszisztált) leveszi a vállamról a gondot legalább a következő télig, de nem így történt.

A defektről már meséltem: kénytelen voltam 40 dollárt invesztálni egy pár levetett sport-gumiba (TradeMe). A hátsó már fent van, de közben kiderült, hogy valószínűleg az elsőt is fel kell tenni, mert azon sincs már elég profil. A vásárolt sport-gumival ugyan már csak jobbra lehet kanyarodni, mert a szocialista beállítottságú versenyző a bal oldalát totál ledarálta, de a WOFon még szerintem átmegy (ezzel majd kénytelen leszek clockwise megkerülni a Coromandelt...)

Most vettem ki a kereket, és kiderült, hogy a fékbetétek is elfogytak elöl... És nem elég, hogy az enyémen levő Brembo nyergekbe nyilván arany-árban adják a betéteket (a múltkor már megkérdeztem), hanem még retteghetek, hogy bele tudom -e majd gyilkolni az új szettet.

Megint két napi szopást, és 50 dolláros gumigyűrűket vízionálok...

Motoros-túra és Wellington

2011-03-03T19:59:00.005+13:00

Gyorsan összefoglalom az elmúlt hét történéseit, mert különben lemaradok magamtól.

A hétvégén a Twin Bridges-nél voltunk páran sátrazni. Ezt a helyet még akkor néztük ki Attilával, amikor Cape Reingára mentünk motoros-túrára úgy másfél hónapja.

A Twin Bridges 30 km-re van a legközelebbi településtől (Kaikohe). A környék egyébként teljesen sztereotip, mesébe illően gyönyörű, beszarás/behugyozás zélandi erdős countryside, tehát különösebb képeket nem is érdemel. (Pláne, hogy lusta voltam fényképezni, de azért majd Attiláéktól megpróbálom elkérni, amit ők csináltak...) Ha valakit mégis érdekel, az itt megnézheti.

Ami fontosabb, hogy közeledett a Yamaha műszakijának ideje, tehát nyomás alatt voltam, hogy a forgalomra való alkalmasságot eleve kizáró, már majdnem-slick hátsó gumit minél előbb szövetig koptassam. Ez a kirándulás alkalmasnak bizonyult a kitűzött cél eléréséhez. Annyira, hogy a rövid, de elkerülhetetlen murvás szakaszon szombat délután kaptam egy defektet: egy hegyes kődarab fúródott az utolsókat rúgó gumiba. Ez volt az első, hogy városon kívül kaptam defektet, de a gyorsabb kanyarokban "radírozó" gumi és a kígyózó motor rögtön elárulta, hogy megint beszoptam...

Hazatelefonáltunk Zsoltnak, aki biztos kurvára örült neki, hogy a végigdolgozott szombat után este még fel kellett vezetnie Northland-re... Az én kisbuszommal jött, és az szerencsére nem hagyta ott a fogát, ezért jutalomból Zsolt egy kábel-kötegelővel, meg némi szilikonnal újjá-varázsolta a bal visszapillantó-tükrét, amit pár hete törtem le... Bazzzz!!! Ez nekem hogy nem jutott eszembe?!?!?

Hálából a busz másnap reggel a Yamahával a gyomrában még haza is hozott minket.

Érkezés után durván 20 percem maradt rá, hogy összekészüljek a wellingtoni kirándulásomra: a repülőgépem háromnegyed hétkor indult. Sikerült odaérnem, de a tetű biztonságiak elkobozták a zsákomban maradt láncspray-met a beszálláskor. Fegyelmezetten adtak róla elismervényt is. (Mi a fasznak???)

Wellingtonban a Travelodge nevű baszott magas hotel 18. emeletén laktam (huszonmittudoménmennyi emeletes összesen). Remek volt a kilátás - a mellette levő többi felhőkarcolóra, meg a gusztustalan teher-kikötőre.

A tanfolyam, amiért lementem, szóra sem érdemes.

Viszont egyik este benéztem abba a maláj kajáldába, ahol először ettem Me Goreng-t. Most is azt kértem. Nem is hasonlított az aucklandi kedvencemhez, de ez is NAGGYON ODABASZOTT. Percekig kapkodtam utána levegőért, és az epém valószínűleg távozott is a másnapi székletemmel, olyan picsa erős volt, de megérte. Jhöööööeeeejjjj!!! Ha arra jártok, okvetlenül menjetek be: "Satay Noodle House" a Garrett és a Cuba street sarkán. Rendkívül autentikus, pusztulat délkelet-ázsiai kisvendéglő: imádom az ilyet... (Nem összetévesztendő a vele szemben levő "Noodle Mansion"-nel, bár abban nem voltam, úgyhogy nem tudom, hogy milyen.)

Igazából az egész három nap alatt az volt a benyomásom, mintha Wellingtonban sokkal jobbak lennének a kocsmák-vendéglők-szórakozóhelyek... És egy pulóvernél többet nem is kellett felvennem még az utcára sem...

Másnap este viszont gondoskodott róla a város, hogy felszálljon a rózsaszín köd a szemem elől: este 10-kor volt egy JELENTÉKTELEN földrengés (4.5-ös, és csak pár másodpercig tartott...).

Már fent voltam a szobámban, és csak annyit hallottam, hogy megreccsen a mennyezet. Nem is szoktam ennek különösebb jelentőséget tulajdonítani, mert ezekben a picsafüst kutyaól-házakban gyakran megreccsennek a fagerendák, ha valaki az emeleten sétál. Először viszont szöget ütött a fejembe, hogy most egy acél/beton torony TIZENNYOLCADIK EMELETÉN vagyok. Elhessegettem a gondolatot, és bekapcsoltam a TV-t. Már éppen megnyugodtam, amikor a híradóban a köcsög riporter, aki élőben közvetítette a christchurch-i mentési munkálatokat bemondta, hogy

"Épp most jelentette egy wellingtoni forrásunk, hogy a várost néhány perccel ezelőtt egy közepes erősségű rengés rázta meg. Szakértőink szerint ennek a rengésnek valószínűleg nincs köze a múlt heti christchurch-i katasztrófához."

Kurva anyátok! - kikapcsoltam a dobozt, és összeszorított farpofákkal még legalább egy órát forgolódtam az ágyban, mire sikerült elaludnom...

Állóvíz

2011-02-24T19:52:00.003+13:00

Megvagyok még, csak mostanában nem nagyon van ingerenciám arra, hogy irodalmi vénám oroszlán-körmeinek a foga-fehérjét villogtassam...

Először is összefosta magát a számítógépem. (Két hét folyamatos, halálra ítélt javítási kísérletezgetés után vettem egy másikat.)

Aztán a Honda. (Ez már előtte is legalább egy hétig minden nap valami új hiba-jelenséggel örvendeztetett meg, úgyhogy most, hogy elfolyt a hűtővíz és bele sem ülök, már legalább nem idegesít...)

De egyébként sem nagyon szalad a szekér semmiféle fronton.

Az egyetlen történés, hogy a Cég partner-cége végül most engem is befizet arra a tanfolyamra, amire a többieket fizette, amíg távol voltam. A jó(?) hír, hogy ez most Wellingtonban lesz, és a repjegyet-szállodát-taxit is fizetik. (Inkább lett volna Rotoruán, de most inkább nem fintorgok ezen; elvégre Wellingtonban is ritkán járok, és biztos annak is megvannak a maga szépségei...)

Előtte azonban holnap motorral megyek jó messzire sátorozni. Remélem ez nem fog cserben hagyni, hiszen a kerti wetám is letette a voksát a megbízható Yamaha-minőség mellett.

Home, sweet home...

2011-02-02T18:19:00.006+13:00

Most, hogy már két hete újra Aucklandben vagyok, tartok egy kis leltárt. Mintha nem lenne elég a sok magánéleti problémám, a következő állapotokat találtam a Cégnél. (Megpróbálom minimális mennyiségű IT-terminológiát használva csak vázlatosan összefoglalni a helyzetet...)

Arra emlékeztem, hogy karácsony előtt egy nappal hivatalosan is kidurrant a szarral folyamatosan töltött, egyre hízó lufi: a nagyfejűek tartottak egy nagy-meetinget, ahol végre mindenki rábólintott arra, hogy a projekt tényleg bámulatosan el lett baszva. (Előtte HÓNAPOKIG folyt az okoskodás minden oldalról, és én minden pénzemet felteszem rá, hogy ki fog derülni: tulajdonképpen senki nem tehet semmiről.)

Mikor bementem az irodába, először azt saccoltam, hogy a szar, ami ennek folyományaként ellepte a departmentet lefolyik az alatt az egy hónap alatt, amíg távol voltam.

Kurva nagyot tévedtem...

Olyan ez, mint a queensland-i árvíz: ha már az egész vízgyűjtő területen áll a belvíz, akkor hónapokig is eltart, mire egy áradás le tud folyni. Márpedig a Cégnél igen magasan állt a fos már előtte is...

Sajnos a baj nem jár egyedül: ős-ellenségem, a faszkalap, akiről azt hittem, hogy már nemsokára kirúgják, ráadásul a fos hullámait meglovagolva látszólagos pozícióra tett szert (a projekten kívül álló többiekkel szinkronban való fikázásból sikerült egy pillanatnyi előnyt kovácsolnia). Szerintem mondjuk ez el fog múlni, de addig is mindenkinek egy csomó idegeskedést, és plusz munkát fog generálni. Tette mindezt aközben, hogy céges sztenderdek születtek (!) az ő mérhetetlen idiotizmusát kontroll alatt tartandó (ezt a mai Team Meetingen volt szerencsém megtudni...).

Az már csak hab a tortán, hogy a kedvenc kolleganőm (aki egyébként magas intelligenciával párosuló szorgalma, és karizmatikus személyisége mellett a rendkívüli esztétikai érzékkel megkonstruált szilikon-csöcsei okán is kiemelkedő figyelmet érdemelt) sajnos elhagyta a projektet.

A fentieknek köszönhetően a projekt irányába tanúsított korábbi szenvedélyem, és inspirációm mértéke jelenleg a bányász-béka picsája alatt található. Baráti, független megfigyelő által megfogalmazott tanácsra mostantól az "Életemet és véremet a projektért!"-attitűdömet a "Szarok a farmra, bazmeg!"-hozzáállásra módosítom. (Abban már különben is komolyabb rutinom van...)

Mostantól az irodában három dologra fogok koncentrálni:
1. Bármi történjék, nem fogom magam felidegesíteni. Nem fogok semmivel sietni, amíg dolgozom, hiszen a Cégnek semmi sem drága.
2. A pozíciómat minden eszközzel erősítem, amennyiben ez nem ellenkezik az első ponttal.
3. A suttyó parasztot mindenhol el fogom gáncsolni, ahol csak tudom - amennyiben ez nem ellenkezik a robotika első két törvényével.

Biztos, ami biztos: azért ma beszéltem egy fejvadásszal is...

Hogy a végére legyen valami pozitív élmény, ezért ide berakom a második megérett háztáji paradicsomomat, amit Zsuzsi - távollétem ideje alatti - rendszeres gondoskodó öntözésének köszönhetek:

Gyász

2011-01-25T22:47:00.002+13:00

Apám 22-én reggel a kórházban meghalt.

Nyugodjék békében.

Bortúra

2011-01-04T05:30:00.003+13:00

Köszi mindenkinek a jókívánságokat!

Nem ismerős valaki Tokajban vagy a környékén? Kéne egy pince, ahol biztosan nem pancsolják a bort/húznak le. A következő pár hétben valamikor elmegyek feltankolni; ha valakinek van kedve csatlakozni, az nyomjon egy kommentet, vagy hívjon fel! SMS-t lécci ne küldjetek, mert azt utálom!

Boldog új évet mindenkinek!

2010-12-31T19:45:00.000+13:00

Na. Nem titok már, hogy Apámnak valószínűleg infarktusa(i) volt(ak) az elmúlt 3 hétben. Január közepén valószínűleg bypass-műtétje lesz.

Arra ez a kurva nagy bizonyosság, hogy pillanatnyilag a Honvédkórházban van, és még egy kibaszott szelet papírt nem láttam leírva arról, hogy végülis pontosan mifasz baja van, miért szállították a Váciból a Honvédba, és egyáltalán mit terveznek csinálni vele...

Egyet viszont már alá kellett írnia arról, hogy tudomásul veszi azt, hogy a Honvéd egy gyakorlókórház, és a beszállítása, valamint a kiengedése napjai közül csak az egyiken kap reggelit/vacsorát...

Ma hazaengedik a kórházból. Egy nappal a műtét előtt kell újra bemennie. Ha ma nem adnak VALAMI zsírpapírt, amin le volna írva, hogy mi a picsáért engedik haza, akkor beszélek a rá kirendelt sebésszel, mert legalább neki megkaptuk tegnap a telefonszámát...

Meglepi

2010-12-29T01:48:00.002+13:00

Most egy darabig Magyarban vagyok. (Előre láthatólag január végéig.) Lesz elintézni-valóm bőven, úgyhogy nem ígérem, hogy bárkit is meg fogok keresni. Aki találkozni akar velem, az megtalál Dunakeszin, vagy a 06 30 527-4398-on!

Rágcsálni való

2010-12-20T21:22:00.003+13:00

Ma egyszerre értem haza a főbérlőmmel. Két hónapja szereztek maguknak egy nápolyi masztiff kölyköt.

a kép csak illusztráció

A neve Tiberius (nekem csak Tibi). Cameron (a főbérlő) tiszta ideg volt, mert Tibi ma rágta szét másodszor a TV-kábelt, úgyhogy megint elment az adás. Szerencsére én már egy éve nem nézek TV-t.

Csupa öröm egy kutya a háznál...

Felső tagozat

2010-12-18T19:17:00.003+13:00

Az elmúlt hetek zavaros posztjai annak köszönhetőek, hogy leszabályzásig pörögtem az irodában.

Először megpróbáltam kikérni egy hét szabit, hogy gatyába tudjam rázni magam. Nem adtak. Két hete odáig fajult a dolog, hogy kénytelen voltam kiállni a főnöknőm elé azzal, hogy mostantól egy hétig sztrájkolni fogok: megmondtam neki, hogy elmegyek a háziorvosomhoz, és kiíratom magam egy hétre. Ez megtörtént, de vele megnyertem azt is, hogy elküldtek egy cég által fizetett "tanácsadó irodához", ami azzal hivatott foglalkozni, hogy a problémákkal küszködő alkalmazottaknak támaszt nyújtson... :)

Ennél precízebben maga a tanácsadó cég sem pozícionálja önmagát a külvilág felé. Profiljukban azt hirdetik, hogy embereik segítenek munkahelyi stressz, családi problémák, játékszenvedély, alhoholizmus, stb. megoldásában. Elmentem. Máig nem tudom, hogy a nő, akivel ott beszéltem ügyvéd volt, vagy pszichológus. Sok hasznosat nyilván nem mondott, de attól még megdöbbentően intelligens volt kiwi nő létére.

A foglalkozás után egy nappal bementem az iroda melletti kávézóba a főnöknőmmel, és az ő főnökével beszélni, hiszen ebben megegyeztünk előtte. Fél óra beszélgetés után a nagykutya otthagyott minket, és ketten maradtunk. Újabb fél óra beszélgetés alatt megint annyi politikát tanultam, mint még soha... Az ő javaslatára másnap megnéztem az Invictus című filmet. Zsuzsi már lebloggolta a múlkor. Film még ilyen erővel nem hatott rám... Feltétlenül nézze meg mindenki!

Az ügyvédnő/pszichológusnő ugyan a következő foglalkozáson elárulta nekem, hogy annak idején az All Blacks csapata (állítólag szándékos) ételmérgezéssel hátráltatva játszotta a döntőt, de ez csak még élesebb megvilágításba helyezi az akkori szituációt. (Persze ez olyan tény, ami egy hollywoodi filmet eladhatatlanná tenne, úgyhogy nem is tehették bele.)

Egy szó, mint száz: rájöttem, hogy a politika bámulatos dolog. Embereket egészen rövid idő leforgása alatt a mennybe emelhet anélkül, hogy egy buznyák értéket termelnének a világon bárkinek. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a magasból egy pillanat alatt a poklok mélyéig is zuhanhat bárki - szintén a politika keze által. Jó tehát résen lenni.

A sztrájkom e hét közepén véget ért. Most éppen azon gondolkodom, hogy hogyan kérjek a cégnél fizetésemelést...

Luxusautó

2010-12-18T06:15:00.001+13:00

Nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy mégsem hülyültem meg.

Előbb demonstrálom ezt mindenkinek, akit érdekel, aztán lehet, hogy írok még egy posztot, amiben elmesélem, hogy mit tanultam az elmúlt két hétben a felső tagozatban.

Most azonban újra a régi Jocó következik...

A kibaszott Legend-del már megint csak a szopás van!!! Hetente kellett takarítani az akksi saruját, hogy megfelelő feszültséget kapjon a gyújtás is, mert az eloxidálódott póluson nem jött átt elég teljesítmény, hogy az önindítón kívül még a gyújtásnak is jusson belőle. Magyarul: nem indult a köcsög.

Ebből kifolyólag rutin-műveletté finomítottam a "motorháztető fel - porszívócsővel kitámaszt - 10-es kulcs, drótkefe, és csiszolópapír elővesz - pólus lekefél - saru le - megpucol - saru fel - autó indít - szerszámokat elrak" mozdulatsort. Bütyöknek, az autószerelés Zen-mesterének köszönhetően a pólus és a saru közé végül egy apró lemez-darab, rá pedig olaj került a folyamatos és kifogástalan kontaktot elősegítendő.

Három nap állás után azonban a folyamatos és kifogástalan kontakt ellenére sem indult be a görény. Telefonos segítség (Bütyköt szeretném felhívni, Vágó úr!) után világossá vált, hogy két potenciális problémával állhatok szemben: vagy tényleg szar az akksi, vagy valami az egyébként is gyenge akksit folyamatosan szívja. Láttam én már karón varjút: volt olyan haverom, akinek az utastér-világítás elhalványító elektronikájának a zárlata szívta le minden éjjel az akksiját egy héten keresztül, hogy minden reggel egészséges stressz-oldó kurvaanyázással indulhassanak a dolgos hétköznapok!

Mivel hasonló esszenciális extrákért a Hondámnak sem kell a szomszédba mennie (gyárilag tele van baszva minden elektronikus hülyeséggel, ami elromolhat és adott esetben zárlatosan leszívhatja az akksit), ezért szükség lesz némi diagnosztikára, hogy a hiba forrását feltárjam. Le kell mérni a nyugalmi áram-felvételét az autónak, na! Ezt az első adandó alkalommal meg fogom tenni, amint eláll az eső.

Ha nem szívja semmi az akksit, akkor veszek egy másikat, és megint lesz egy remek autóm. Ha valami élősködik az akksin, akkor viszont újra felizzik a Bütyök-hotline, mert nem tudom elképzelni, hogy ennek a büdös ribancnak a javítására még egyszer elpazaroljam a tehetségemet.

Szerencsére ugye tanultam az egyetemen a redundáns rendszerek megbízhatóság-növelő technikáiról, úgyhogy van még két faék-egyszerűségű, szikla-szilárd backup-autóm, amiket ilyen esetekben mellényzsebből húzok elő, és akár atom-támadás után is elindulhatok velük a munkába anyázás nélkül...

Bölcsi, ovi, és általános

2010-12-10T07:14:00.004+13:00

Mivel egyre nagyobb a forgalom ezen a blogon, ezért megint tisztába kell tegyek valamit. Ha még nem tették meg, akkor a magyarországi regulárok legyenek szívesek most elolvasni ezt!

Akinek nem inge, az úgysem veszi magára. Amikor elkezdtem írni, akkor ez volt a blog alapköve. És most is ez.

Mindenki saját felelősségére olvassa tovább ezt a posztot, mert meghülyültem! Ez megint csak egy napló-bejegyzés lesz, ami kizárólag magamnak szól. (Azért remélem, hogy öt év múlva ezt a posztot is be tudom majd linkelni az aktuális pillanatban...)

Az ember dolga öt éves koráig az, hogy megtanuljon járni és beszélni. Hat éve élek Zélandon, és az első ötben megtanultam.

A következő öt év arról kell, hogy szóljon, hogy írni-olvasni kell tanulni. Szerintem hat éves koromra már olvasni is nagyjából tudok. Most írni szeretnék. Valamennyire már megy ez is, de még nem tökéletes. Az a bajom, hogy már most szeretném elkezdeni a középiskolát, hogy magamnál nagyobbakat korrepetáljak... Szeretném, ha mindenki rám szólna, hogy még pisis alsós vagyok! De nem az alsósok, hanem a nálam nagyobbak!!! Sajnos én még nehezen tudok különbséget tenni köztük. (Azért igyekszem.)

A lényeg, hogy nem akarok senkit járni tanítani. És aki a gatyámba kapaszkodik, hogy úgy próbáljon meg felállni, abba bele fogok rúgni. Sajnos el fogom követni azt a hibát, hogy belerúgok abba is, aki csak azért nyúl a seggemhez, hogy engem segítsen felállni. Tőlük már előre bocsánatot kérek.

Akiket most alsóban megverek, azok közül biztos lesznek jó néhányan, akik később a barátaim lesznek. És remélem, hogy nem fogom bánni, ha később jogosan jól pofán basznak a régi sérelmekért...

...

Bazmeg, de szarul írok még...!

Agile Life Management

2010-12-06T16:41:00.003+13:00

Ez a poszt most csak magamnak szól. (Végülis ez egyfajta napló is, vagy mi...) A nem IT-sok úgysem tudják, hogy mi az az "Agile". Az IT-sok meg úgyis biztos, hogy hánynak tőle (akár bevallják maguknak, akár nem...). Gyakorlatilag mindegy is, hogy tudjátok -e, mert úgyis mindenki azt fogja gondolni, hogy meghülyültem - függetlenül attól, hogy érti -e az "Agile"-t...

Akkor kezdem...

Megint ki kell javítsam magamat: nem tanultam meg mindent ahhoz, hogy politikus legyek. Nem lehet mindent megtanulni. Lehet egy élet-hosszon át tanulni, és minden nappal egyre jobbnak lenni: ezt fogom csinálni.

Rájöttem, hogy az élet gyakorlatilag egy kurva nagy Agile-project. Vagy Parlament. Vagy sakk-játszma. Vagy póker. Vagy szobafestő-pemzli. Vagy papucs orrán pamutbojt... ;)

És arra is rájöttem, hogy ha egy kicsit felpörgetem az agyamat, és nem vagyok lusta felemelni a valagamat, akkor egészen jól tudom menedzselni. Ha csupán ennyit kaptam volna is ettől a 12 év IT-tapasztalattól, ami mögöttem van: már azért megérte volna. Szerencsére azért pénz is járt vele (nem is túl rossz).

Mindeddig a szenvedély hiányzott ehhez a felismeréshez. Szenvedély a munkám iránt. Most valahogyan megtaláltam... Félreértés ne essék: még mindig nem gondolom, hogy az egésznek bármi értelme lenne, vagy hogy az egész kibaszott iparág többet számítana, mint egy pár dingókutya-vese! Egyszerűen csak jó játék az egész...

Scarface

2010-12-06T00:56:00.005+13:00

Andrással az új, tér-növelő (1m x 2m-es) tükrömet cipeltük be a nappalimba néhány órával ezelőtt. Sikeresen szét is kúrtuk vele a mennyezeten levő lámpa búráját. Mivel okosan felnéztem a csörömpölésre, ezért megnyertem egy jó 20 dekás szilánkot a pofám közepébe. Ha másfél centivel feljebb kapom, akkor pont kiveri a jobb szememet. (Ezzel ugyan a vakok között még mindig én lennék a király, de ennek akkor biztosan nem éreztem volna át a jelentőségét...)

További számok következnek: 1 deci vér kiömlése után elszorítottam a sebet. András bevitt az ügyeletre. 4 óra alatt 3 öltéssel varrtak össze. A művelet ugyan 10 percnél többet nem vett igénybe, de először a váróban vártunk legalább egy órát. Aztán 2 ellátó szobában fektettek egymás után ágyba, mielőtt hozzám nyúltak volna. (Mindkettőn elaludtam 10-10 percre...).

Végül toltak egy fecskendő Lidocaint a szemem alá, aztán megstoppoltak.

Al Pacino bekaphatja! Sőt: Stallone, Schwarzenegger, és Bruce Willis is! (Chuck Norrison még gondolkodom: nem akarom megkockáztatni az ő haragját, mert lehet, hogy olvassa a blogot...)

Kiwi-Jocó

2010-11-30T06:16:00.001+13:00

Apa

2010-11-28T17:35:00.004+13:00

A múltkor már meséltem arról, hogy az elmúlt három hétben köpni-való politikussá vedlettem a cégnél. Ki kell javítsam magamat: megtanultam mindazt, ami bennem hiányzott ahhoz, hogy politikus legyek. Még mindig meggyőződésem, hogy a politikát nemes célokra is fel lehet használni: egy eltaposni való féreg eltaposása szerintem pont egy ilyen alkalmazási terület. Ezen dolgozom most.

De ez most nem is fontos; csak azt akarom ezzel mondani, hogy 35 éves fejjel is tanulhat az ember igen rövid idő alatt annyit, amennyit más egy élet alatt nem tud megtanulni. Feltéve, hogy hajlandó rá... Azt még mondjuk mindig nem értem, hogy miért pont én vagyok az, akit folyamatosan annyi inger ér, hogy kénytelen hátradőlés és faszverés helyett az agyát pörgetni... Illetve sejtem: egyszerűen magamnak keresem a bajt. Pont mostanában kezd érni bennem a vadi-új gondolat, hogy van valami nagyon fontos, amit még szeretnék megtanulni...

Múlt héten a Coromandelen voltunk egy baráti társasággal. Egy kis víkendházat béreltünk ki. Fullosan felszerelt kis házikó volt: még néhány társasjáték is volt a szekrényben. Találtam köztük egyet, amire nagyon rákattantam:

Ez egy stratégiai társasjáték. Kb. 20 éve kezdtek ezek megjelenni számítógépen is nagyon egyszerű formában: gyakorlatilag a táblás játék néhány oldalon leírható játékszabály-rendszerét leprogramozták. Ezekből fejlődtek ki a mai stratégiai játékok (Civilization, Sim-City, WOW, stb.) Ezeket én úgy utálom, mint a szart, mert legalább egy napig tart, mire az ember megtanul velük játszani. És nem vagyok hajlandó ilyen faszságra ennyi időt áldozni az életemből. Ismert, és előre egyértelműen leírt szabályok szerint táblán, emberek között járszani ilyet viszont egész más...

De nem ez a lényeg. Ahogy olvasgattam a játékszabályt, odajött hozzám Balázs. Balázs kb. 7 éves (plusz/mínusz kettő).
- Mi ez? - kérdezte.
- Ez egy stratégiai társasjáték. - mondtam kizökkenve az olvasásból.
- Nem hiszem, hogy érti, hogy mi az a stratégia. - így Attila, az apja.
- Hú, tényleg...!

....

Tegnap Lajost vittem el autót vásárolni, mert két hete visszaköltöztek Tasmaniából. Gréti és Brúnó is velünk volt. Megjárattam a kinézett kocsit, hogy lássam: van -e vele valami komoly baj. Nem volt. Lajos bement az eladóval alkudozni, amíg én kint vigyáztam a gyerekekre. Brúnóra rá sem kellett néznem: a gyerekülésbe becsatolva egy cumit a szájába nyomva gyakorlatilag le volt tudva a kiccsávó. Gréti már keményebb diónak bizonyult, mert az autóban minden létező kapcsolót, és gombot megnyomott. Amikor végzett vele, akkor előről kezdte, de előbb fel-alá megmászott minden ülést, és kiálló alkatrészt...

- Játsszuk azt, hogy te vagy Apa, jó?
- Jó.
- Becsatolsz, Apa?
Becsatoltam.
- Most ülj oda előre!
Előre ültem.
- Odamászhatok melléd, Apa?
- Na jó; gyere!
Mellém mászott előre.
- Feladod a szandálom, Apa?
Kiszálltam, és felvettem a földről a szandit. Nagy nehezen ráadtam, de kihúzta belőle a lábát.
- Ott van benne a tapaszom. Az már nem jó. El kell dobni. Így! - és ledobta a ragtapaszt a fűbe.
- Ne dobd el! Azt nem szabad! - mondom én.
- Miért?
Egy pillanatra meghökkentem... Ha azt kérdezte volna, hogy miért nem szabad gondos inicializálás nélkül Java-objektumokat példányosítani, akkor habozás nélkül vágtam volna rá, hogy azért, mert akkor előbb-utóbb NullReferenceException-öket fog dobálni neki a JVM. Ez a kérdés viszont megfogott...

Eszembe jutott Balázs, aztán néhány pillanat múlva sikerült kivágnom magam:
- Azért, mert ha te eldobod, akkor más is eldobja, és akkor mind piszokban fogunk élni. Ugye te sem szeretsz piszokban élni?
- Nem.

Megint büszke voltam magamra... :)

Kenyér

2010-11-27T20:55:00.005+13:00

Múltkor éppen arra volt dolgom, úgyhogy nosztalgiából bementem a Glen Innes-i Pak'N'Save-be (Home, sweet home: oda jártunk bevásárolni, amíg Glendowie-ban laktunk...).

Pillanatnyi impulzus által vezérelve megakadt a szemem a friss pékáruknál egy "sourdough viennán". Megnyomorgattam egy kicsit, hogy tényleg olyan ropogós -e a héja, mint amilyennek kinéz. Az, hogy lisztes is nem számított, mert a lisztes kenyerek általában jók szoktak itt lenni. Mindazonáltal ilyenkor nagyon résen kell lenni, mert a "sourdough" az esetek nyolcvan százalékában olyan német típusú kenyeret takar, amitől az ember segge is összeszorul, olyan savanyú.

Általában egyébként tartós kenyeret szoktam venni, mert a friss nem fogy el elég gyorsan, és rám szárad. Úgy döntöttem, hogy ezúttal viszont vállalható a kockázat, mert olcsó is volt, meg jól is nézett ki.

Hazamentem, és csak ott vettem észre, hogy PÖTTYÖS AZ ALJA!!!

Bassza meg!!! - gondoltam - megint árnyékra vetődtem!!! - mert a magyar vadkapitalizmus villámgyors élelmiszer-silányító futótüze mélyen az agyamba égette, hogy az Auchan-os/Tesco-s pöttyös kenyerek olyan szarok, hogy ember tiszta lelkiismerettel még a moslékba sem keveri bele, mert a disznók is fintorogva fordulnak el tőle... Rendes kenyeret kizárólag falusi/kisvárosi "független" péknél lehet venni. Vagy már ott se, de ha igen, akkor annak szigorúan sima az alja.

Felszeltem, megkóstóltam a Pak'N'Save-est: finom volt. :)

Kenutúra felmérés

2010-11-25T21:08:00.001+13:00

Sziasztok.

Tömör leszek, mert utálok írni.
Helyszín: Wanganui folyó. Taumarunui - Whakahoro - Pipiriki táv

Lehetséges időpontok a 6 napos túrára:
január 2-től 7-ig vagy január 3-tól 8-ig (elsejétől nem jó, mert valószínűleg mindenki józanodik, negyedikétől pedig azért nem ideális, mert akkor 9-én érnénk haza hulla fáradtan, és másnap hétfő...)

Az egész hat napból lehet jönni az első kettőre (Taumarunui - Whakahoro; ez az izgisebb szakasz), vagy a második négyre (Whakahoro - Pipiriki), vagy az egészre (Taumarunui - Pipiriki).

Lécci dobjon mindenki egy mailt, akit érdekelne, és írja meg azt is, hogy
1. melyik opció (jan 2-7, vagy 3-8)
2. hány napon akar részt venni

Árak, és egyéb info itt:
http://www.yetitours.co.nz/Hire.html

... de azért össze is foglalom. Úgy jön ki, hogy kenu-bérlés + FUP:

2 napos túra (felnőtt/gyerek): $ 170/150 fejenként
4 napos túra (felnőtt/gyerek): $ 225/175 fejenként
6 napos túra (felnőtt/gyerek): $ 255/200 fejenként

Szükséges felszerelés: standard kempingcucc, és ESŐRUHA!!! (kabát+nadrág) Kaját-italt vinni kell az egész távra.

Kedvcsináló:
http://csanad.blogspot.com/2007/02/ngy-nap-vadonban.html
http://csanad.blogspot.com/2007/02/whanganui-foly_647.html
http://csanad.blogspot.com/2007/02/kenutra-video.html

Kérdésekkel inkább hívjatok lécci! (021 189 8449)

Mondjuk legyen egy hét arra, hogy mindenki visszajelez. Utána elegendő jelentkező esetén az időpontot rögzítjük, és befoglalom a hajókat. Ezt gyorsan kéne csinálni, mert már nem sok idő van hátra odáig.

A túra a látszat ellenére eléggé kötetlen lesz (feltéve, hogy megvalósul... :)
Köszi, puszi,

joco

Szolgálunk és Védünk

2010-11-17T04:06:00.004+13:00

Tegnap este a mostanában szokásos hazaérés-meghaloklekellfeküdnömegyfélórára-vacsi (munkahelyi stressz...) után úgy döntöttem, hogy bemegyek megnézni Krisztiánék koncertjét. A Yamaha még meleg volt, úgyhogy azzal indultam el (a Ponsonby-n úgyis nehéz parkolni kocsival). Kocogok lefelé a Raleigh Roadon 80-90-nel (az út olyan széles, mint a Duna, hosszan belátható, és ugye ráadásul az irodai események eléggé kihegyezték a reflexeimet is...), mikor utolértem egy kocsit. A Raleigh Road tele van baszva az út közepére épített járdaszigetekkel, mert a záróvonalat nyilván a boyracerek is leszarnák. Én viszont átlátok a szitán, úgyhogy az autóval együtt a járdaszigetet is "megelőztem". (Ilyenkor azért előtte körülnézek, hogy van -e a közelben yard...) A körforgalomnál nem jött semmi, úgyhogy alig vesztve a sebességből húztam még egy fok gázt, hogy lendületből menjek neki az emelkedőnek az Exmouth Roadon (hadd ne kelljen már erőlködnie a 105 Nm-nek...). Felértem az emelkedő tetejére, le a lejtőn, aztán megint fel (mint Pom-Pom), amikor a visszapillantóban megláttam a civil-Holdent a villogókkal a műszerfalon. Nyúlok a fékkarra; nézek az órára: 80. Abban a pillanatban a Hondenből megszólalt a sziréna is...

Óbazmeg, gondoltam: hiába ittam csak két gyengécske sört a virsli-vacsorához: itt már az sem fog segíteni, hogy a youth-limit alatt vagyok... Kiraktam az indexet (mintha ez bármit is számítana...), és félreálltam. Bukó és kesztyű le, miközben gondolatban elbúcsúztam a jogsimtól... Kiszállt egy kopasz, szakadt pólós tag az autóból. Odajön, és mutatja a jelvényét, mint a filmekben.

- Láttam azt az előzést, ott hátrébb a járdasziget mellett...
- M-hmmm... (Végülis biciklivel is beérek az irodába 40 perc alatt... Friss a reggeli levegő, és még le is fogok fogyni.)
- Gondoltam megnézem van -e jogsid.
- Aha. (Még kb. két és fél percig...)
- Nem vagyok közlekedési. Nem adok büntit, csak a jogsidat szeretném látni.
- Oké. - lázasan elkezdtem keresni a jogsit, miközben eljutott az agyamig, hogy mit mondott...
- Komolyan?!?
- Igen. Csak tudni akarom, hogy nem teszel kárt magadban.
(Vad jogsi-keresés minden kibaszott dzseki-zsebben...)
- Tessék!
- Ááá, szóval fullos 6-os kategóriád van! (az a motoros jogsi)
- Igen.
- Mióta?
- Hát úgy 20 éve.
- Ok, köszi! Vigyázz magadra! Csá!

Visszadta a jogsit, beült a Holdenbe, és elhúzott...

'Nam

2010-11-13T01:34:00.005+13:00

Muszáj valamivel elterelnem a gondolataimat a munkáról, úgyhogy gondoltam írok valamit.

Először lefutom a kötelező köröket dióhéjban (az elmúlt néhány hét összefoglalója):
1. Elbaszott jót motoroztunk Taranakiban. Részletek itt. A végén észrevettem, hogy a rendszámtábla-tartóm el van repedve, és már alig tartja valami.
2. Azt hittem, hogy a Legend hengerfejes lett, de kiderült, hogy mégsem. A hűtő viszont sanszos, hogy (részlegesen) el van dugulva. El kell vinnem kipucoltatni, meg átöblíttetni a rendszert.

Sajnos azonban ezek most mind háttérbe szorulnak, mert a cégnél már hugyozni sincs időm. Úgy tűnik, hogy ideiglenesen tanácsadóvá/vezető-fejlesztővé léptettek elő. Hogy ez mennyire végleges, az a következő hónap(ok)ban fog kiderülni - hacsak rá nem borítom az asztalt az egész vezetőségre, és ki nem lépek a gecibe. Ehhez már meglehetősen közel állok. Azért próbálok úrrá lenni magamon, mert ha a benti háborút megnyerem, akkor elmondhatom, hogy büszke vagyok magamra. Szerintem mindenki ismeri az ide vágó passzust:

- Anyu, mindenki Rambónak csúfol a suliban!
- Jól van, kicsim, holnap bemegyek az igazgatóhoz.
- Hagyd, anya. Ez az én harcom...

Amire viszont nem vagyok büszke, az az, hogy két hét leforgása alatt kétségekkel teli naiv idealistából átváltoztam a leggennyesebb köpni-való politikussá. Igazából tudat alatt mindig tisztában voltam vele, hogy az emberek undorítóak, és beléjük kell rúgni. Viszont csak most jutottam el odáig, hogy messziről a hátuk mögül elstartolva még neki is futok hozzá...

Na mégiscsak ide lyukadtam ki végül... Ja, és tudom, hogy a "tanácsadó" szóra mi jut eszébe mindenkinek. Az én véleményem jobbra fent olvasható már elég régóta... Itt most olyan tanácsadót kell érteni, aki meg is csinálja azt, amit tanácsol - ez azért más megvilágításba helyezi a dolgot.

Egyébként meg (annak ellenére, hogy azt állítottam, hogy a blog a családomnak és barátaimnak szól) tökre örülök, hogy egy csomóan kommentelnek, akiket nem is ismerek. Üdv mindenkinek!

Holnap reggel visszaolvasom ezt az egészet; kíváncsi vagyok, hogy akkor is értelmesnek tűnik -e ez a szétszórt sóder...?

Eksön van

2010-11-06T09:01:00.002+13:00

A tartalom-szolgáltatás további értesítésig szünetel, mert zabszem nem fér a seggembe a céges történések miatt, és most másra nem tudok koncentrálni...

Külföldi

2010-10-22T06:04:00.021+13:00

Direkt megfogadtam amikor elkezdtem írni ezt az egészet, hogy nem én leszek az, aki megmondja a frankót, meg a sok okosat arra vonatkozólag, hogy hogyan kell kivándorolni, meg hogy mi hogy megy Új-Zélandon. Vannak ilyenek rajtam kívül annyian, hogy Waikato-t lehet velük rekeszteni.

Mostanában mégis van valami, ami bassza a csőrömet, és pont itt az ideje, hogy írjak róla. Egy-két hete kaptam meg a levelet a BM-től, amiben elfogadták a jelentkezésemet az állampolgárságra. (A több, mint fél tucat speeding-ticket, meg egyéb rendőrségi history-m ellenére, úgyhogy az itteniek megnyugodhatnak, mert mostantól lehet neki tolni/húzni, mint a barom. Na jó: mást nem nagyon csináltam, tehát azért a segg-részegen és/vagy betépve kezetek ügyébe kerülő bendzsó vén buzik torkán való lenyomásától azért tartózkodjatok...!)

Azért írom ezt a blogot, hogy a családom és a barátaim otthon nagyjából képben legyenek arról, hogy mi történik velem. Vegyük észre, hogy önző indok ez, hiszen a célja az, hogy ne legyek kvázi eltűntként elkönyvelve Magyarországon, és ha hazalátogatok, akkor legalább VALAMI legyen, amiről beszélni tudok velük. Abba, hogy róluk semmit nem tudok, mert lusták írni, már belenyugodtam; józan ésszel nem is várhatom el. (És ráadásul nekem kell pedáloznom, hogy szórakoztatóan írjak, mert különben leszarnának...)

A pár hónap távlatába kerülő állampolgárság, meg még néhány apróság mégis érdekes kérdést feszeget bennem. Mikor fogok Magyarországon idegennek számítani? (Vagy mióta számítok annak...?) Ezt most úgy értem, mint amikor a külföldre szakadt 56-os hazánk-fia elmegy Magyarországra, és siránkozik, hogy miért zárták be a kedvenc kocsmáját/piacát, ahol milyen kurva jó volt a málnaszörp... (A szobi-szörp szovjet hatszögletű pohárban, 20 literes szódáspalackból felnyomva mindenkinek megvan, ugye?)

Persze mostanában információ-áramlásilag nyilván már más szelek fújnak, és mindenki netezik. Én is próbálok képben maradni a magyar helyzettel, de érzem hogy így nem lehet "igazi" magyarnak maradni. Szintén néhány hete történt, hogy szörfölés közben (már a Neten) egy magyar blogra tévedtem, ahol olyasmibe botlottam, amiről éreztem, hogy ez most itt a poén, de mégis csak néztem hülyén. Nem először fordult már ez elő. Úgy emlékszem, hogy Kati mutatta meg nekem még a múltkor (1-2 éve) azt, hogy mit jelent az, hogy "Sün!!!". Talán ez volt az első ilyen, talán nem, de nemrég meg arra kellett rácsodálkoznom, hogy mi lehet az, hogy: "Metált bírod?" Persze némi guglizás után egyedül rájöttem, de azt hiszem, hogy már mindenki érti a problémát.

A "Metált bírod?" sem tegnap volt; igazából egy kezemen meg tudom számolni itt az aucklandi ismerettségi körömben azokat, akik ezt már nem értik.

Ilyenkor egy kicsit élve eltemetve érzi magát az ember, és gyorsan megnézi a Velveten, hogy Keresztes Ildikó kit ejtett ki a múltkor az X-Faktorban (MIJJJEZA HÜLYESÉG?!?). Sajnos azonban az idővel nem lehet hosszú távon dacolni...

Segítsen valaki!

2010-10-11T21:48:00.005+13:00

Ha valakinek (bármelyik földrészen) van Duna TV-je, és tervezi nézni ezt, és még DVD recordere is van, és felvenné, és rendszeresen megshare-elné nekem egy file-szerveren, vagy torrenten valahogy, az egy életre lekötelezne...

Köszi!

Wannabe Mick Fanning

2010-10-02T03:43:00.009+13:00

Május 8, szombat

Nekifutottam még egyszer ennek a szörfözés témának. Kaptam a shopból egy tojás-sárga mini-malt. Ez egyrészt remekül funkcionál "hi vis" segédeszközként is, hogy a lifeguardok könnyebben észrevegyenek, ha ki kell húzniuk (volt már rá példa...), másrészt viszont egy kicsit keskenyebb volt, mint Bandi deszkája (amin régebben már próbálkoztam), ezért kényelmesen tudtam vele evezni a szűk vállaim ellenére.

Basic surf-gear

Nagy reményekkel futottam neki a hullámoknak, de sajnos nem számolhatok be komoly eredményekről. Gondos elemzés után rájöttem, hogy a szörfözés legnehezebb része - tehát az, ami elválasztja az ígéretes kezdőt a szerencsétlen, szánalmasan próbálkozó hülyétől - az az, hogy az illető egyáltalán be tud -e jutni addig a pontig, ahol a hullámok hegyesednek. Na ez az a terület, ahol én komoly kihívásokkal küszködöm. A partról egészen egyértelműnek tűnik megtenni azt a nem több, mint 80-100 métert, ahol a többiek ücsörögnek a megfelelő hullámra várva. Gyalog még csak-csak menne nekem is, de itt van ez a szar szörfdeszka koloncnak, ami a bejutást gyakorlatilag a "mission impossible"-kategóriába emeli. 15-20 percig próbálkoztam áttörni a folyamatosan érkező, már habzó hullámok zónáját - sikertelenül. A hullám ezen fázisának megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy a velük szemben evező szörföst lesodorja a deszkáról a köcsög. (A jelek szerint mondjuk nem mindegyiket, mert azért csak vannak bent olyanok is, akik már a boardon állva jönnek ilyenekkel kifelé...) Ennyi idő alatt háromszor kötötte gúzsba a lábaimat a forgó vízben rátekeredő póráz, és végül kénytelen voltam kijönni, mert a kimerültségtől már fújtattam, mint a bálna. Úgy emlékszem, hogy ez Zélandon nekem valamivel jobban ment... Asszem elmegyek majd egy szörf-órára otthon, mert nem tudom elképzelni, hogy ezt a sportot csak a faék-egyszerűségű ozzik tudják megtanulni.

Visszamentem egy negyed órára a vízbe, mert amíg a fentieket írtam, addig ki is gondoltam, hogy hogy kell ezt csinálni: amikor jön a hullám az ember pofájába, akkor nem elég megfogni a deszkát, hanem homlokkal rá is kell bukni, hogy az ember feje megtörje a sodrást, ami egyébként a testét elválasztaná a deszkától. (Közben még a partról néztem egy csajt, aki pont ugyanolyan béna volt, mint én; a második hullám le is szedte a deszkáról. MUHHHHAHA!)

Két-három "mosógépbe" belekerülő szörfös orrából még egy napig folyik a sós víz (nem takony)...

A másik okosság, amire viszont már csak ennek a szessönnek a végén jöttem rá, hogy derékig érőnél mélyebb vízben már nem szabad láma módon tolni a deszkát befelé, mert a hullám úgyis erősebb, és a test minél nagyobb keresztmetszete feszül a sodró víznek, annál esélytelenebb a haladás. Mellig érő vízben már sokkal gazdaságosabb a boardon fekve evezni. A sok okosodást végül 15 méternyi szörfözéssel koronáztam meg. Az oktatásért járó első 20 dollárokat lécci utaljátok át a számlámra! Amint megkaptam, elmondom, hogy hogy kell felállni a deszkán!

...

Hát ez nagyon szép elméletben, de ahhoz, hogy gyakorlatba átültessem kellene némi kondíció. Ismertem egy német srácot, aki a Zélandra költözése előtt hónapokig evezett Németországban egy tavon a szörfdeszkájával körbe-körbe... Nyilván nem volt százas, de valószínűleg a megfelelő izomcsoportokat felkészítette a tevékenységre.

Szörfdeszka-hurcolásban viszont már nagyon ott vagyok! Mikor utoljára mentem vissza próbálkozni, és végigvonultam a fövenyen, akkor az egyik lifeguard le is szólított:

- Kicsit odébb menj be, májt; a zászlókon kívül!
- Jaja, tudom.
- Ott a sziklák mellett megy egy rip befelé: ott könnyebb!
- Oké, köszi! (MEGVESZTÉL BAZZEG??? Hogy én egy áramlattal sodortassam be magam a hegyes sziklák elé, ahol az igazi szörfösök játszanak?!? Point Danger-nek hívják a helyet mellesleg... Hülye vagyok, de azért nem ennyire!)

De legalább meggyugtatott a tudat, hogy a boarddal a hónom alatt már egészen autentikus szörfös benyomását keltem. Lehet, hogy inkább a "szörfdeszkával csajozás" versenyszámra kellene koncentrálnom: ott jobb lapokkal indulhatnék...

...

Közben visszajöttem Brisbane-be az utolsó éjszakára. A harmadik backpackersben találtam csak szállást. Az LP-m kicsit out-of-date volt már: az elsőből, amit kinéztem belőle bérlakásokat csináltak, és egy kivételesen igénytelen fiatal társaság költözött bele. (Gyanús is volt, hogy a bejáróban egy leláncolt, de a farkát egészen barátságosan csóváló pitbullt kellett kikerülnöm, ami engem ugyan nem zavart, de ez ugye nem a legcélravezetőbb vendég-váró megoldás egy backpackers esetében...) A srácok átirányítottak egy másikba, ahol nem volt már hely, úgyhogy onnét ide küldtek, ahol most vagyok (BUNK Backpackers). Parkolóhelyet csak tíz perc sétányira találtam innét. (Az meg szarjon sünt, aki a belváros úthálózatát megtervezte: négy sávos egyirányú utcák, jobbra kanyarodni tilosok, és kikerülhetetlen fel/lehajtók az autópályára és hidakra mindenhol...!) Ez Fortitude Valley; Hugo szerint a város party-kerülete. Mindjárt meglátjuk... feltéve, hogy nem vág haza az az imént vásárolt, de napra pontosan egy hónapja lejárt szavatosságú avokádó dip, amit vacsira ettem...

Ultimate ozzi buli-mobil a Brisbane-be vezető úton

Flotta update

2010-10-01T17:13:00.003+13:00

Ma reggel Alaa akaratából végre megkapta a kisbusz a műszakit. Így ezen a hétvégén végre újabb frontot nyithatok a járműveim enyészete ellen vezetett szent háborúban: a Subarun tervezem a féltengely-cserét. Persze csak akkor, ha marad rá idő a Legend váltóolaj-cseréje, és ablakmosó-motor javítása után.

Most vettem meg hozzá a váltóolajat, miután tudományosan utánanéztem a Legend-fórumon, hogy milyet használnak a jenkik. Találtam egy posztot arról, hogy hogyan végzi a váltóolaj-cserét egy váltó-specialista (ajaj...). Eszerint először átöblíti egyszer F-típusú olajjal (állítólag a Fordokhoz olyat használnak), aztán azt lecseréli Dextron-ra, aztán azt lecseréli Honda-olajra. Utána még az egészbe beletölt egy flakon "Smart Blend" nevű adalékot, ami a váltóban maradt Dextron-t Honda-olajjá változtatja... (Harry Potter pedig az akna szélén ülve pislog, és a végén zokogva visszaadja a diplomáját...)

Az mindenesetre kiderült belőle, hogy a Honda-olajnak magas a szilikon tartalma, és attól simábban fog kapcsolni a váltó (ami egyébként az enyémre rá is férne, mert most minden egyes váltásnál olyan, mintha valagba rúgnának...). El is mentem a Honda dealerhez, és vettem 4 litert.

Szerintem viszont több lehet benne az arany, mint a szilikon, mert 98 dollárt fizettem érte. A másik lehetőség (és ezt a rajta levő feliratok alapján még valószínűbbnek tartom), hogy johannesburgi alienek gyártják - 28 évente egyetlen flakonnal (mint tudjuk...).

Ja, a múlt héten még motoroztunk is egyet; ha valakinek még nincs meg, akkor az itt olvashatja. (Tiszta szerencse, hogy nem nekem kellett ezzel koptatnom az ujjamat.)

Még mindig Gold Coast - takarékon

2010-09-29T23:50:00.008+13:00

Május 7, péntek

Elég szar volt a tegnap este. Itt a csütörtök éjjel (meg mindegyik másik) is úgy zajlik, mint Aucklandben a Saturday Night Fever: a matt-részeg white trash, meg a rájuk vadászó kanok rajzanak a city utcáin-klubjaiban. Már nem is emlékszem, hogy Pesten ez hogy ment... (Biztos ugyanígy.) Vagy csak nem volt ehhez hangulatom, vagy már tényleg kinőttem belőle. Hugo (a belga), aki a working-holiday vízumával itt hónapokig tolta a dolcsevítát (és láthatóan ismert jó néhány embert) is morgolódott: "Megint mindenhol csak ezek a kölykök! Át kéne menni a Sin Citybe: ott legalább vannak idősebb csajok is..." - úgy értette, hogy 25+. Ő 32 létére elég sokat mozog az éjszakában.

Na megyek; csinálok valamit. Kicsekkeltem a Cheers-ből, mert nem tudom, hogy ma nem megyek -e vissza Brisbane-be. (Meg aztán tegnap délután a francia invázió megszállta a backpackerst, és így korán reggel megfekszi a gyomromat ez a sok bonzsúr.) Másnapos vagyok, ezért kurvára nincs hozzá kedvem; de ha összeszarom magam, akkor is elmegyek szörfözni!

...

Sétáltam még egy kicsit a faluban, hogy csináljak még pár képet, meg bevásároltam, aztán átgurultam ide Burleigh Heads-be. Biztos most van apály, mert én ilyen nyamvadt right-handereket még nem láttam! (Meg másmilyet sem.)

Még szerencse, hogy vártam a deszka-bérléssel. Most van negyed 2, és kezdenek rajtam kijönni az elmaradt éjszakai alvás jelei. Legszívesebben hunynék egyet itt a pöcsöm tudja milyen fák árnyékában, ahol egyik oldalról a tenger zúgása, másik oldalról pedig flexelés, és vésés zaja ölel körül.

...

A kocsiban aludtam egy órát, mert fújt a szél, és annyira nem vagyok puhapöcs, hogy szégyenszemre pulóverben feküdjek ki a fűre. Arra ébredtem, hogy lebénult a jobb lábam, mert ráraktam a balt. Pár percig élesztgettem, aztán kiszálltam csinálni egy pár képet. Ez a kedvencem:

OK: mondjuk kiwi-földön is láttam már csodákat, és tudom, hogy ők sem komoly nomád népség (éppen csak a parabola-antennát nem viszik ki, ha kempingbe mennek...), de ez a tengerparton felállított két tonnás bojler azért még nálam is lebaszta a biztosítékot.

A többi környező installációval egyetemben (pedig Attila említette, hogy ezeknek mindenhez júzergájdra van szükségük...):

Kezdtek szállingózni a szörfösök, és tényleg: a hullámok is egészen épkézlábnak tűnnek. Most kéne találnom egy kölcsönzőt! Mondjuk több volna az affinitásom hozzá, ha nem zabáltam volna betegre magam azzal a sütikével, amit reggel vettem... (Hugótól lestem el még a Cheersben: "Pecan Custard Danish" a Coles-ból, ha valakit érdekel. A cukortartalmát inkább nem nézem meg...)

...

Áááá; csak sikerült elcseszni a nap hátralevő részét... Odébb mentem Burleigh Heads központjába, hogy keressek egy kölcsönzőt, de az ottani beachen megakadtam, mert annyi volt a szörfös, hogy alig fértek be a vízbe.

Én meg akár órákig is el tudom őket nézegetni (pláne, ha a szörfös csajok mennek a deszkával fel-alá, és a sport-seggükön feszül a neoprén...) Végül aztán találtam itt is boltot, ahol adnak deszkát bérbe, de délután ötkor már nem akartam hozzákezdeni (kicsit hűvös is volt már). Mégis visszamentem aludni a francia gyarmattá silányodott Cheersbe, mert helyben nincs backpackers. Holnap reggel viszont rátöröm a surf-shoposokra az ajtót, aztán szökellve vetem habtestem a hullámok közé! "Ride the big one!!!"

Tribute to MacGyver

2010-09-25T17:40:00.016+12:00

Vannak napok, amikor az embernek egyszerűen a fejére tapad a szopóálarc, és estig azon imádkozik, hogy csak egyszer legyen ennek vége...! Erről a szombatomról burleszket lehetne forgatni...

A reggelem úgy kezdődött, hogy fél 8-kor felpattant a szemem, mert a kisbuszt be kellett fejezni. A tolóajtó ablaka alatt kezdett kiütni a rozsda. Tegnap délután már lecsiszoltam, és felhordtam rá a gittet; csak újra csiszolni kellett, meg rátaknyolni egy kis festéket, aztán mehetett vissza a WOF matricáért Onehungába az arabhoz. Így még délután lesz idő elmenni motorozni egyet. (Yeah, right...)

Gyorsan felöltöztem, kirohantam, mint Zrínyi, és sebességbe raktam a csiszológépet... Rögtön elkezdett szemerkélni az eső. Nem baj - gondoltam - mindjárt eláll... Nyilván nem állt el, sőt: amikor elkezdtem törölgetni a cseppeket a lecsiszolt gittről, csak még jobban rákezdett. Nem volt mese: haladni kellett, úgyhogy bedobáltam mindent hátra (festék-spray, rongy, pizzásdoboz, és cellux az ablakok lemaszkolásához), és átmentem a legközelebbi fedél alá, ami épp a Beach Haven shopoknál levő autószerelő műhelynél volt. Csak kilenckor nyitottak, úgyhogy ráértem. Elég szorosan kellett beállnom a fal mellé, hogy ne verjen oda az eső. Így a busz, és a fal között remek szélcsatornát képeztem, ahol az egyébként sem túl gyenge szél jól felerősödött, és csak azért is behozta az esőt... Anyázva többször is megigazítottam a buszt, hogy legalább valamennyire tudjak dolgozni. (Fényeztetek már autót esőben-szélviharban? Egyszer próbáljátok ki!) Nagy nehezen elkészült a mű (olyan lett, amilyen...). Megvártam, míg megszárad, aztán becsaptam a tolóajtót. Nem záródott. Másodszorra és harmadszorra sem, negyedszerre viszont - amikor jól odabasztam - leszakadt az egész a picsába. Ez nem most fordult elő először. Az autó oldalán levő sínen, amiben a görgő fut el van engedve a ponthegesztés, és lóg az ajtó vele együtt - egészen addig, amíg a görgő valahogy ki nem akad a sínből, és így járok...

Ránéztem az órámra: negyed kilenc körül járt. Az ajtó visszarakása 2 perces művelet, de két ember kell hozzá, és Zsuzsiék még nem biztos, hogy ébren vannak. De nem is számít, mert a telefonomat természetesen otthon hagytam... Amennyire tudtam, felakasztottam a fél görgőt a sínre, és elakadásjelzővel, lépésben hazadöcögtem. Onnét rácsörögtem Zsuzsiékra. Nem vették fel, de tíz perc múlva visszahívtak. Gyök-kettővel átgurultam hozzájuk, és még András időhúzását is végig kellett várnom (a teljesen indokolatlan reggeli szarásával tartott fel még ő is...), mire végül a visszaakasztott ajtóval elindulhattam Onehungába. Közben felvettem Krisztiántól a múlt heti szülinapi buliján készült képeket (lásd majd lent), majd dél magasságában megérkeztem az Allaa Automotive-hoz. Az arab megnézte, és még mindig talált rajta kötözködni valót: azt az eldolgozatlan gittet, amire mérsékelt csiszolás után fújtam a festéket még az előző(!) WOF-ra (akkor átment az autó). Jövő héten megint mehetek vissza (az lesz az utolsó, hogy oda vittem a kocsimat vizsgáztatni...)

Közben kezdett kiderülni az idő. Úgy tűnt, hogy talán motorozható időjárás lesz a délután. Viszont egyrészt reggel már Attilával megbeszéltem, hogy elmegyek vele kocsit nézni, másrészt meg kezdtem érezni, hogy az eddigiek után nem biztos, hogy ma motorra kéne ülnöm...

Hazamentem, és a Legend-re átnyergelve átkrúzoltam Glenfield-be, ahol megbeszéltem vele a találkozót. Előbb azonban bementem a némethez, és vételeztem ezt-azt (kenőmájast, "zalahúst", meg házi készítésű "beef goulash"-t. Épp az előbb kóstóltam meg az utóbbit; nem mondanám, hogy nagyon autentikus, de legalább emlékeztet a magyar ízekre, amikhez itt ritkán van szerencsém...)

Kijöttem a boltból, és beültem a Hondába. Indítóztam. Semmi... Kivert a víz, mert ilyet még eddig nem csinált; eddig mindig pöcc-röff volt - kivéve, amikor a relé sokkot kapott, és nem tudta behúzni az önindítót. Ez már előfordult egy párszor, és magamban nyugtáztam, hogy majd ezt is meg kell csinálni... Most viszont átforgott az önindító, de a motor nem indult. Levettem a gyújtást, és fél perc múlva megpróbáltam megint. Semmi. BAZDMEGAJÓKURVAANYÁD! Ez azért már sok volt egy napra... Legurultam a dombon lopakodó üzemmódban a Meki mellé, ahová megbeszéltük a találkozót. (És nyilván olyankor jön ki elém valaki egy mellékutcából, amikor fékszervó nélkül haladok 2 tonnával a lejtőn... Szerencsére annyira nem volt közel.)

Leparkoltam az út szélére, és megvártam Attiláékat, akik már egy tesztautóval jöttek. Azt visszavittük a Fordba, aztán megint eljöttünk a Legend-ért, hogy megvizsgáljuk, hogy lehetne hazahúzni. Azért megpróbáltam beröffenteni. Most megint beindult. Tartoztunk még az ördögnek egy úttal a Toyotába is (ott sem volt fehér, manuális váltós Corolla-kategóriájú kocsi, amilyet ő keres), aztán megint szenvedtem egy kicsit az indítózással. Belenéztünk a motorházba. "Te, nem kéne ezt az akksi-sarut lepucolni? Füstöl, amikor indítózol... Nem azért nem húz be néha a relé, mert nem kap elég áramot?" - kérdezte. Húbazmeg, tényleg! Teljesen megfeledkeztem arról, hogy a negatív pólust már ujjnyi vastag szulfát-réteg védi a további oxidációtól... (Ez is a TODO-listámon volt.) Elképzelhetőnek tűnt, hogy a 3.2 litert tekerő önindító már megfojtja a gyújtást...

Elváltunk, mert mondtam, hogy én szeretném ezt otthon MOST megcsinálni, aztán bemenni a négy fal közé, ahol már csak egy földrengés tud meglepetést okozni... Persze voltam olyan marha, hogy még megálltam megnézni, hogy van -e a "SuperCheap Auto"-ban valami automata-váltó öblítő folyadék (szintén a Hondához). Nem volt, és a Legend többé nem indult be...

Ekkor már csak röhögtem. Mivel nem akartam megint úgy járni, mint a Déli szigeten a kisbusszal (hogy 100 dollárt költök el minden lófaszra, miközben csak egy 20 dolláros alkatrészre van szükség) ezért felmértem, hogy mi van a kocsiban, amivel egy saru-tisztítást el lehetne végezni. MacGyver-i feladatnak bizonyult a művelet; a következő felszerelés állt rendelkezésre:

- egy csillag-villás kulcskészlet, 6-tól 32 mm-ig (jó kis krova; a szemem fénye: alig használom, mert eddig a gagyi indiai kulcskészletem is elvégezte az összes munkát...)
- egy flakon CRC
- egy használt Legend légszűrő
- egy törött Legend légszűrő-box
- négy tekercs klozetpapír
- egy-egy csomag paradicsom, uborka, retek, és padlizsán vetőmag
- 15 kg palánta-nevelő mix
- egy 5-6 literes cserép

Elég karcsú... Visszamentem az üzletbe, és vettem egy 4-dolláros drótkefe-szettet. Kinyitottam a motorházat. A légteleszkópok - amik a kazánlemez-súlycsoportú motorhátetőt hivatottak tartani - már elfáradtak az autón. Sajnos a kitámasztásra használt porszívócsövet a múltkor felelőtlenül visszavittem a lakásba porszívózni. (Hogy lehettem ekkora marha?!?!) Szerencsétlenkedtem egy darabig a motorháztetővel (felváltva hol ballal, hol meg a fejemmel tartottam) aztán rájöttem, hogy a 32-es kulcs pont megfelelel a célra...

Először csak ráfújtam a CRC-t jó kövéren az összegyógyult akksi-pólusra. Ráindítóztam. Most már a kormány mögül is jól látható, tömör füst szállt fel róla... Nem erőltettem tovább. Inkább bevetettem a drótkeféket, és a klozetpapírt. Sajnos együttes alkalmazásukkal sem tudtam sterilizálni a csatlakozót. Visszamentem csiszolópapírért. Ezzel már ki lehetett vakarni a dzsuvát a saruból. Így derült ki, hogy a kosz nélkül már nem lehet rendesen meghúzni a sarut az akku pólusán... (Anyád.) Már annak idején a Prelude-ön is egy ilyen akksival szopattam magam, amíg végül némi rátekert alufóliával orvosoltam a problémát. Most viszont ilyen nem volt kéznél (Illetve először azt hittem, hogy az autó mellől felszedett szemét - egy darab felemás papír, aminek egyik fele alufólia, a másik pedig sima papír - félbehajtva elég teljesítményt átvisz. Nem vitt.) 10 percre volt gyalog a Pak'N'Save: kénytelen voltam elsétálni. Visszaértem, betekertem fóliával a pólust, és rászorítottam a sarut: végre beindult a rohadék. Össz-vissz ha egy-másfél óráig tartott az egész...

Hát ennyi. Itt vannak még a múltkori buli képei. Krisztián szülinapi meglepi-bulija volt, azzal az instrukcióval, hogy ezüstös-csillogós cuccokat kell felvenni. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az én "olasz strici"-jelmezem vitte el a pálmát. Ebben a szerkóban a Legend-del 40-nel végigkrúzolni Papatoetoe-ban a Great South Road-on : ez is életem felejthetetlen pillanatai közé fog tartozni...

Vidámpark

2010-09-13T19:18:00.002+12:00

Május 6, csütörtök

Ma elmentem ebbe a Wet 'n' Wild-ba, ami nem strip-club, vagy kupleráj, hanem ilyen vízi-vidámpark. Vidámpark itt a környéken van 6 (nekem mondjuk magas, hogy mi a ráknak ennyi egy 20 km-es sugáron belül). Azért ezt választottam, mert pont ilyen "napfény-hálidéj-karpediem-dolcsevíta"-érzésről akartam írni. Pontosan tudom ugyanis, hogy amikor e sorok születnek, akkor az aucklandi olvasók seggét nyílt lángon kell melegíteni, mert be van fagyva, mint tengizi ZIL-ben a gázolaj.

Sajnos azonban a játékok harmada nem működött, a működőkön pedig jól lezárták a csúszdák felét, hogy legalább közelítsenek a főszezonban feltorlódó sorok hosszához. Ezt mondjuk nem értettem, mert közben a zárva levőkbe is tolták a szivattyúk a vizet. Mindegy: ide sem jövök többet... Egyébként szerencsére csak délre értem oda, úgyhogy a kora reggel érkező parasztok távozása után úgy tudtam pörögni, ahogy csak bírtam. Végülis a rendelkezésre álló négy óra alatt pont kellemesen elfáradtam. Képek most nincsenek, mert túl sok volt itt a víz.

Most várom az estét, mert a Cheers-es kolumbiai srác vezetésével állítólag a helyi night-klubokkal érvényben levő paktum szerint ma féláron fogunk berúgni...

I Am Legend

2010-09-12T05:01:00.004+12:00

Ezt már tényleg csak hardcore autóbuzik olvassák el! (Én szóltam...)

Vasárnap hajnal 5 óra van. A hétvégém eddig kisebb-nagyobb megszakításokkal autószerelési lázban telt.

Kinéztem, hogy a mangere-i Pick-A-Part-ban (az egy DIY autóbontó, de azt hiszem, hogy már írtam róla...) van egy Legend. Az "új" autón november 28-án jár le a műszaki; addig kellene zöld ágra vergődni a szar ABS-el (vagy kikötni a kontroll-lámpát...) Meg hát ugye sietni is kell a vadászattal, mielőtt bezúzzák a roncsot: ez nem túl gyakori típus. Kicsit rászívtam magam a Netre Honda Legend-ügyben, és kiderült, hogy igen komoly kultusza van neki Amerikában: elképesztő tudás-bázist halmoztak fel a megszállottak itt. Rávetettem magam a beszkennelt gépkönyv "Anti-lock Brake System" című fejezetére. Nyolcvankilenc A4-es oldal foglalkozik a fékrendszerrel; ebből ötvenkettő csak az ABS. Úgy éreztem magam, mint a tíz éves kissrác, aki most kapta meg élete első Technics-Legoját: péntek délután megtanultam hibakódot kiolvasni (megtettem); felkészültem az ABS működési elvéből és felépítéséből; nagyvonalakban megtanultam a hibakód alapján problémás modulátor és kompresszor összetételét és diagnosztikáját is. A végére már kitaláltam, hogy hogyan lehetne az ismertetett Honda-célszerszámok nélkül is elvégezni az összes javítási műveletet. (Egyszer van egy speckó fékolaj-leeresztő kulcs a ráépített tartállyal, másrészt meg egy digitális fekete-doboz, amit rá kellene dugni az autó anyós-ülés alatt levő portjára, és azzal szimulálni a kerekek megcsúszását az ABS-komputernek - ez egyben le is légteleníti a rendszert megbontás után.)

Szombat reggel felkerekedtem, és elvittem a kisbuszt az "Allaa Automotive"-hoz (arabok...) műszakizni. (Megbukott, de csak azért mert a tolóajtó porrá van rohadva; majd rávakolok egy kis gittet, oszt' jó lesz.) Az onehunga-i túrát összekötöttem a Pick-A-Part meglátogatásával. Még megvolt a Legend, és benne is volt a nekem szükséges két szirszar. Úgy saccoltam, hogy ha egy az egyben átrakom a kibontott modulátort, és kompresszort az én kocsimba, akkor működnie kell (feltéve, hogy nem pont ezek voltak rosszak a bontott autóban is...). Annak, hogy csak a kompresszor-relé lenne hibás kevés esélyt adtam, mert az túl egyszerű lenne; minden esetre azt is kivettem a roncsból.

Utána másfél órát töltöttem a bontással. Megint szembesültem azzal, amiért annak idején több józan (és kurva ideges...) pillanatomban megfogadtam, hogy nem veszek többé Hondát. Ahhoz, hogy a kibaszott ABS modulokat ki lehessen venni az autóból, körülötte MINDENT ki kell bontani. Ez durván tíz kábel-csatlakozás, 3 ismeretlen rendeltetésű doboz, benzincső, bádog takarólemez, torony-merevítő(!), satöbbi, satöbbi. Természetesen csak egy bontási sorrend létezik, és a következő alkatrészhez, és a tartó csavarjaihoz éppenhogy csak hozzá lehet férni (vagy nem). Mivel a Pick-A-Partban a kerekeket leveszik az autókról, és megemelve-stabilizálva tosszák le a roncsot az udvarra, ezért olyan magasan van a motorház, hogy esélyem nem volt az autó mellől látni a cuccot. Szerencsére ebből a roncsból valaki már kivette a hűtőt a ventillátorokkal, úgyhogy be tudtam mászni a helyére a motortérbe, és onnét dolgozni. Ez több jelen levő arcnak kurvára tetszett... :)

A végére eljutottam odáig, hogy kiderült: az utolsó csavart már csak valami csuklós kulccsal tudom elérni - ha egyáltalán el tudom, mert már ahhoz is tükör fog kelleni, hogy megtaláljam... Elhatároztam, hogy másnap visszamegyek ezekkel. Meg még viszek egy fűrészt is, hogy a rárohadt-kibonthatatlan fékcső-csavarok helyett magukat a csöveket le tudjam vágni... Közben az eső is eleredt, de ezt leszartam, mert teljesen betakart a motorháztető. :)

Hazafelé még bementem légszűrőért, meg olajért a PartMaster-be. Odafelé megkérdeztem a Repco-ban is - a légszűrő 86 dollár volt, úgyhogy kiröhögtem az eladó srácot, és kifordultam. Hazafelé menet nem öltöztem át, úgyhogy amikor a munkás ruhámban betoppantam a PartMaster-be, ott kérdezés nélkül megint megkaptam az autószerelőknek járó törzsvásárlói kedvezményt... ;)

Otthon betoltam a kompresszor-relét a régi helyére - persze, hogy nem az volt rossz... Azért az esti buliba Jenőékhez a Legend-del mentem. Odafelé már bőven zuhogott az eső, úgyhogy leellenőriztem, hogy tényleg nem csak hisztizik a kontroll-lámpa: nem működött az ABS. A buliból hazafelé jövet viszont olyan fáradt voltam, hogy csak a Harbour Bridge környékén vettem észre: nem ég a kontroll-lámpa!!! Az autópályáról lefordulva nyomtam egy satut: tényleg működött a blokkolás-gátló!!! Biztos, ami biztos: azért visszamegyek Mangerébe, és elhozom a cuccokat (lehet, hogy kiveszem a vezető-ülést is - abból is kell ez-az).

Kíváncsi leszek, hogy most végleg meggyógyult a cucc, vagy csak az eső miatt valami zárlatos lett, és azért lett jó...

Limo

2010-09-09T17:55:00.010+12:00

A minap a benzinkútnál különös jelenet szereplője voltam. Tankolás közben hogy, hogy nem, odajött hozzám egy fehér inges, nyakkendős 50 körüli pali egy liter olajjal a kezében. Azt kérdezte, hogy értek -e az autókhoz. (A sötétben baseball-sapkával a fejemen messziről valószínűleg boyracernek tűnhettem...) Mondom, hogy tudok róluk ezt-azt. Neki kigyulladt az olaj kontroll-lámpa a műszerfalon, es úgy gondolta, hogy megáll itt a kútnál rátölteni egy kicsit, de nem tudja, hogy mennyit kell... Nem tudnék -e neki segíteni? De, mondom; megnézem. Így is tettem. Úgy 8 centivel volt túltöltve neki az olaj a felső jelen... Biztos benne, hogy a motorolaj-lámpa gyulladt ki? Elmondtam, hogy szokott lenni a váltóolajnak is kontroll-lámpája. Egyébként meg jobban teszi, ha rögtön elviszi egy szervízbe, ahol leeresztik a túltöltött olajat, mert különben kinyírja a motort. (A múlt szezonban így vágta haza Hokan egyik V-Stromját egy német fasz...) Hát... nem tudja. Sárga volt a lámpa. Az a váltóolaj lesz - mondom. Közben ő már elővette a kesztyűtartóból a user-manualt, és lázasan lapozgatta... "Megvan! Ez volt az! Lehet, hogy ez nem is az olaj-lámpa..." - mutat rá a "check engine" ikonra...

Hülye vagy fiam! Ülj le! Egyes! - gondoltam, de csak annyit mondtam neki, hogy most a legrövidebb úton menjen haza, és onnét az első útja másnap reggel a szervízbe vezessen, ahol leeresztik a felesleges olajat, es ha már ott van, akkor kiolvassák a hibakódját is.

Az a bámulatos a fogyasztói társadalomban, hogy az ilyen emberek nemhogy nem halnak éhen, de ingatlan-ügynökként, vagy sales-esként remekül prosperálnak: ennek a fazonnak is valami egy-két éves metálszürke nagy testű VW-je volt. Félreértés ne essék: én nem mondom, hogy mindenkinek értenie kell az autókhoz, de az azért elvárható lenne, hogy el tudja dönteni, hogy ért -e...

Megvan a nagyon jó oka annak, hogy ezt elmeséltem. Hiszen minden férfiember életében eljön a pillanat... A megvilágosodás, hogy ezen a sárgolyón eddig eltöltött éveit úgy tengette, hogy soha nem volt még egy aprócska kis gusztustalanul burzsuj luxus-limuzinja sem. Ebben a minutumban rádöbben, hogy égető szüksége van például egy 3200 köbcentis, V6-os motorral rendelkező hodályra, ami tele van rakva mindenféle nélkülözhetetlen felszereléssel, úgy mint: elektromos visszapillantó tükrök és ülések, szivargyújtó a hátsó üléssor utasainak is, satöbbi, satöbbi. (Persze a többi, ma már nyilvánvalónak tekintett hülyeségen kívül...)

Nekem ez a viszketés pár hete kezdődött. Nehéz helyzetben voltam, mert eddigi autóvásárlásaim során én a patkányautó-stílus követője voltam: ízlésem es meggyőződésem - miszerint Új-Zélandon normális ember nem ad ki szabad szemmel is látható összeget egy kocsiért, mivel az másra is fordítható - nem igazán tűnt kompatibilisnek a vággyal, hogy olyan autót vegyek, amit általában a fent említett embertípus használ. Úgymond ingoványos talajra tévedtem ebben a számomra ismeretlen piaci szegmensben...

Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer csak megláttam a TradeMe-n egy cápa-orrú 91-es Mitsubishi Diamante-et (Európában Sigma) 1500-ért. Miután időközben egy kicsit megint kezem közé kaparintottam Csanádék Fordját, a viszketés csak erősödött. Kutakodni kezdtem, hogy a nekem tetsző hasonló korú autókat mennyiért szórják. Eléggé meglepődtem azon, hogy nem is ritka a $2000 alatti nagy-autó. Elmentünk Andrással megnézni a Mitshi-t, aztán rögtön utána egy bőrös-fullos, de hengerfej-tömítéses Honda Legend-et. Bár mindkettőt otthagytuk, azért tanulságos volt látni, hogy elképesztő a különbség a két ugyanolyan idős kocsi között: a Honda kb. 10 évvel fiatalabbnak látszott (pedig a Mitsi megkímélt állapotúnak szamított...). Elhatároztam, hogy rászívom magam a Legend-hirdetésekre... Szegény Gogi barátom, ha ezt olvassa, mostanra már biztos, hogy sírva fakadt: az összes ilyen kocsi közeléből is csörlővel húzna az ellenkező irányba... Tudom; egyébként én is azért utálom a Hondát, mert az a legfranciább japán autó (és motor): ha valamit kétféleképp is meg lehet csinálni, akkor a Honda mérnökei biztos, hogy a bonyolultabbik megoldást választják. De azért azt is el kell ismerni, hogy ezt tényleg ők csinálják a világon a legjobban... Azt is tudom, hogy mondtam már, hogy soha többé nem veszek Hondát... Sajnos azonban tudjátok, hogy rögtön elgyengülök, ha hulladék, bontó-szökevény járművekről van szó, úgyhogy most kénytelen voltam segget csinálni a számból...

Megnéztem még három Legend-et. Először egy grafit-metált, ami a képeken tűrhetően nézett ki, de közelről élőben olyan volt, mintha cigányok nem jártak volna vele, hanem LAKTAK VOLNA BENNE... A check engine lámpa folyamatosan égett, és amikor a visszaúton megálltam, hogy legalább körbenézzem, hogy milyen cuccok szoktak még az ilyenekben lenni, akkor nem tudtam visszaindítani. Mondjuk gyorsan kiderült, hogy csak lazán volt rárakva az akksi-saru, de azért akkor is... Pedig ebben még volt electro gyrocator is!

Aztán megnéztem egy olajzöldet (ilyet még nem is láttam), amiben sajnos nem volt cruise-control, pedig azt nagyon szerettem volna.

Végül megnéztem egy mélykéket (olyat, amilyen a Prelude-öm is lehetett vagy 15 évvel azelőtt, hogy megvettem... azt "midnight blue"-nak titulálta a rajta levő címke). Sajnos ennek már hámlott a motorháza, a teteje, meg a csomagtartója is. Ezen kívül volt a szélvédőn egy jó nagy kőfelverődés, és a vezető-ülés is olyan volt, mintha 20 évig Lagzi Lajcsi taxizott volna vele. A kiwi faszinak, aki árulta pedig olyan szófosása volt, hogy nem győztem kivárni, hogy elmenekülhessek...

Tegnap végül megvettem az olajzöldet. Ez sem tökéletes, de egészen szürreális összegért jutottam hozzá (ráadásul 164 ezer km-rel: ilyen keveset futott autóm még nem is volt!). A kínai fickó május óta árulta, és én voltam az első, aki effektíve meg is nézte a kocsit. Nem volt túl nagy kihívás lealkudni...

Az eddig tapasztalt hibák:
- a légkondi nem megy (a kompresszor jó, de a gáz elillant) Ezt majd megpróbálom Imivel okosban feltöltetni...
- a vezető oldali ülés háttámla-döntő motorjának a kapcsolója be van ragadva
- a rögzítőfék-kioldó kar (taposós "kézifék" van benne) visszahúzó rugója hiányzik
- apró horpadások, és festék-lepattogzások itt-ott (kaptam hozzá egy flakon spray-t)
- kezdődő jobb oldali féltengely (ezt csak most vettem észre...)
- gyengécske fék
- és a legnagyobb mumus: ABS kontroll-lámpa... Nyugi, Gogi!!! Kiolvasom a hibakódot, és ripsz-ropsz megcsinálom... Ha mégsem sikerül, akkor viszont rögtön szakszerűen kikötöm a picsába a kontroll-lámpát... :)

Az érzés azonban, ahogy egy ilyen uszály vonul, az elmondhatatlan. Tegnap úgy éreztem magam, mint aki be van tépve. Szerintem akkor láttak így utoljára, amikor karácsonyra megkaptam az első pedálos Moszkvicsomat...

Egyébként épp most jár le a WOF a másik két kocsimon, úgyhogy itt volt az ideje venni egy olyat, amin még van... Most már viszont vigyáznom kell, mert már közelítek a Zélandon hatályban levő éves autóvásárlási limithez, ami fölött kereskedői engedélyt kell kiváltanom...

Tiszta Ááámerika! Gordon Gekko bekaphatja!!!

Irány a Gold Coast!

2010-09-04T05:36:00.016+12:00

Május 5, szerda

Elhatároztam, hogy nem erőltetem tovább Brisbane-t. Foglaltam egy kocsit a hátralevő néhány napra, mert találtam egy tök jó dílt az LP alapján. Napi $23-ra jött ki (Állat! - örültem túl korán...). Reggel nyolckor kellett felvenni a verdát a halál faszán (a reptér mellett). Ez mondjuk annyiban hasznos is lehetett volna, ha épp járó-távolságban tudom letenni a kocsit hazautazás előtt (nyilván nem).

Kibuszoztam Hendrába, és csillogó szemekkel vetettem volna magam a verdára, de a papírmunka és az anyagiak már fekete fellegekként gyülekeztek a fejem fölött... A csaj lehúzta a hitelkártyámat, és rögtön kiderült, hogy a standard biztosításos opcióhoz szükséges 1 rugó AUD-nyi kaucióra már nem futja az aktuális egyenlegemből... Hinnye! Pont tegnap osztottam-szoroztam, hogy vajon elég lesz -e a kocsira, meg a szállásra a hátralevő keret (amiről fingom nem volt, hogy mennyi, mivel számolatlanul fizettem az összes nagyobb kiadást a kártyáról). Akkor mi legyen? Kérhetem a fullos biztosítást, amihez már nem kell a bond... Az mennyi? - már előre húztam a számat, hiszen én elvből nem fizetek semmire biztosítást, ha nem muszáj. (Ne felejtsük el, hogy biztosítónál dolgozom, úgyhogy nem kívánok ezeknek önként egy centet sem a zsebébe tömni, mert tudom, hogy nincs rá szükségük...)
60 dollár... Nem volt más választásom, úgyhogy kicsengettem; így az összes lehúzós extrával ($15 reptéri lerakás, meg $25 adminisztrációs díj - az meg mi a kurva anyád??? Nem az a dolgotok, hogy autókat kölcsönözzetek ki?!?) napi 42-re jött ki az autó. Ez még ugyan mindig nem rossz, de hát nem erről volt szó... (Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy itt Amerikában vagyok, tehát mindenki ott húz le, ahol lehet. Bele sem merek gondolni, hogy mibe fájt volna mindez egy mainstream kölcsönzőtől...)

Átvettem a Hyundai Getz-t, és végre a visszafogott mennyiségű ló közé csapva megcéloztam a Gold Coast-ot.

Életemben először most lassabban mentem, mint a forgalom ritmusa, mert Attila figyelmeztetett, hogy itt szigorúbban veszik a speed limitet, mint Zélandon, és a végén még a bőrt is lenyúzzák rólam. Útközben nyilván volt még egy fizetős híd is... (D'OH!)

...

Megérkeztem Surfers Paradise-ba. Tovább olvasás előtt ezt tessék végignézni:

Nnna! Most, hogy megadtam az alaphangot, mehetünk tovább... Látszik, hogy szezon vége van; szerintem itt a nyár közepén meg sem lehet mozdulni a tömegtől (csak megsaccoltam, hogy nézhet ki a környék, ha az egyen-felhőkarcoló szállodák mind tele vannak...) Na keresek egy backpackit, és lehúzok a vízhez (már megnéztem: itt is van vagy 26 fok).

Bazzz!!! Most ment el mellettem egy Harley-s párocska rohamsisakban és dupla-csíkos mackónadrágban!!! Nem tudtam elég gyorsan elővenni a fényképezőt...

...

Berontottam a "Cheers" backpackersbe, aztán lesétáltam a partra. Közben ebédre felszippantottam egy beef-laksát (híg, currys lében főtt egyben hagyott méteres cérnametéltről van szó némi hússal, meg zöldséggel). Most ettem ilyet először, pedig otthon is mindenhol lehet kapni. Kíváncsi volnék, hogy a vágott szeműek ezt hogy eszik? Sőt: hogy ez egyáltalán micsoda? Nem azt mondom, hogy rossz volt, csak nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen ez most főétel, vagy leves? Nekem speciel nincs olyan húzásom, hogy e mellé még mást is kellett volna ennem. Szerintem Délkelet-Ázsiában pont erre megy ki a játék: egy jó nagy tál vizes tésztával feltöltik a belüket, és elvannak vele estig.

Akinek a főcím alapján nem lett volna egyértelmű, hogy ozzi-Floridában vagyunk, annak itt van egy kis Daytona Beach-flash:

Az utolsó volt a leglátványosabb (pont arról sikerült a legszarabb képeket csinálni...). 147 köbinches turbós "Renegade" blokk (bármi legyen is az...). A neve "Lucifer", és 125000 dollár (nem írtam el a nullákat). Ja; és 300/35-ös hátsó gumi van rajta. Megkérdeztem az eladó-srácot, de nem tudta megmondani a tengelytávot. (Én olyan 2.5 méternek saccoltam ránézésre...). 45 fokos villaszög. Tulajdonképpen mindent elkövettek, hogy a motor használhatatlan legyen - 125 ezerért. Egy csőrös-nyerges Scania biztos, hogy kisebb helyen csinál meg egy Y-t...

...

Leértem a bíccsre...

Zsuzsiék meséltek erről, mielőtt elindultam. Igaza volt Andrásnak: Bondi Beach csipás macska nem lehet ehhez a Surfers Paradise-hoz képest... (Persze amaz lehet, hogy híresebb, úgyhogy buksisimi a sydney szörfösöknek: "Jól van kisfiam; örüjjé!") Mindenki el tudja képzelni, hogy ez milyen lehet, ha már ott is a földről kellett felszedni az állkapcsomat. Öööööö... Nem: mégsem tudjátok elképzelni! Ilyet eddig még csak TV-ben láttam, és akkor is azt hittem, hogy CGI... A víz pedig 25-26 fokos. Május elején! Nagy élet ez, na! Aucklandieknek: Brisbane-től ez annyira van időben, mint a North Shore-tól az a szakadt Piha, vagy Muriwai. Ilyen nyálcsorgatós poszt is kellett már: ne mondjátok, hogy mindig csak sír a szám...

Na megyek. Mártózom még egyet az elbaszott két méteres hullámok között. Ha végül tényleg ideesz a rosseb élni, akkor végre lesz motivációm rendesen megtanulni szörfözni.

...

Kolbászoltam még egy kicsit a faluban este; ilyenkor egy bazi nagy búcsúvá változik a hely (bár mondjuk nappal is az). Az egész arról szól, hogy egyél, igyál és költsd a pénzt minden elképzelhető és elképzelhetetlen faszságra. Most szerdán "night market" is volt; el is követtem azt a hibát, hogy végigmentem rajta. Ezt a tengerparti sétányon rendezik, és kártyajóstól a bizsuáruson és aromagyertyáson keresztül a bio-kecsketej-szappanig minden értelmetlen baromság képviseltette magát (voltatok már vásárban; tudjátok, hogy milyen). Most visszajöttem a Cheers-be, és épp megbeszéltük a belga roomie-mmal, hogy holnap vagy holnapután tényleg menjek el szörfözni, ha már ilyen kevés időm van itt - akármilyen drága is a deszka-bérlés (ő napi 2 dollárért kapott Balin, itt meg 30). Azt is mondta, hogy ezek a hullámok igazából nem is jók, mert a partra párhuzamos a hullámfront, és az egész hosszon egyszerre törnek (ahogy elnéztem, ez mondjuk tényleg igaz). Van viszont kicsit délebbre egy másik beach (Burleigh Heads), ami ÉNY-DK irányú: ott rézsútosan érkeznek a hullámok (az LP is írja, hogy right-hander-ek), és ezért a törés előtt haladva az egész hosszuk végigszörfözhető. Még alszom rá egyet, mert holnap eredetileg valamelyik szomszédos vidámparkba akartam menni.

Ja! Mielőtt elfelejtem: láttam itt délután 2 bedroom-os, 2 fürdőszobás apartmanokat már 1.2 millió dollártól. (A most épülő Hilton Tower projekt utolsó szakaszának a lakásait árulják.) Tessék vinni (hamar, hamar, mert elfogy!):

Pukke Garage

2010-08-28T19:22:00.008+12:00

Már látszik a fény az alagút végén! Holnap valószínűleg a Yamaha utolsó (előtti) ismert hibája is elhárul, és a jövő héten végre dagadó mellkassal húzhatja ki magát a WOF-sztésön sas-szemű kritikusai előtt. De ne szaladjunk az események elébe!

A múlkor ott hagytam abba, hogy a Suzuki - mondjuk ki férfiasan - széthullott, és erről már papírja is volt... (kompresszió: 110 psi). Valamelyik hétvégén nekiálltunk Gáborral, és Attilával, hogy a blokk szétbontásával pontos diagnózist állítsunk fel. Nem kellett mélyre túrni: a szelepfedél (amibe egyébként bele vannak integrálva a himbák is) leszedése után azonnal látszott, hogy a kipufogó-oldali szelep-hézagoló csavar (és az azt fixáló anya is) eltűnt... Mivel az incidens előtt néhány héttel állítottam szelephézagot, ezért a hiány legvalószínűbb okának az tűnt, hogy trehá... khm... óvatosan húztam le a kontra-anyát, és az néhány hét alatt lerázódott. Kurva nagy szerencsém volt, mert rövid körülnézés után előkerült mindkettő: a hengeröntvény egyik üregébe estek a karter helyett; innét egy mágneses csavarhúzóval egy pillanat alatt kihúztam őket. Néhány - Pukke és az én lakhelyem közt lebonyolított - teljesen idióta retúrjárat beiktatásával (mindig ott maradt valami...) pár óra alatt összedobtuk a blokkot, és estére már benne volt a motorban! Jobb lett, mint az új! (Mert divatos piros tömítőpaszta van a szelepfedél alatt...) A héten már ezzel jártam az irodába.

A Yamaha még hátra volt. A féknyereg kitakarításával, és a pofátlan árfekvésű gumigyűrűk installálásával összeállt a fék is. Még a jobbos teló-szimmeringet kellett kicserélni. Sajnos ehhez a művelethez a gépkönyv szerint szükség volt a 90890-01327, és a 90890-01326 számú Yamaha szerszámokra. Nem hiszem, hogy mondanom kell, hogy ezek az eszközök milyen gyakorisággal fordulnak elő a műkedvelő önjelölt sufni-tuning motorszerelők szerszám-arzenáljában. (És most nagyvonalúan elsiklom afelett a pár egyéb szükséges fiszfasz célszerszám felett, ami kalapáccsal, csavarhúzóval, ronggyal, és zöld kerítésdróttal kiváltható...) Nem volt mese: csinálni kellett egy T-kulcsot, amit le lehet dugni a villaszár mélyére, hogy ellen lehessen tartani a csillapító-rúdon a végén levő csavar leszedéséhez. A múltkor, amikor a bal oldali szimmering fingott ki, még Hokannál laktam, és az ő garázsában pont találtam egy hosszú zártszelvényt, amit használni tudtam erre a célra, de ők most Európában vannak. (És egyébként sem lenne pofám megint szerszámot kérni tőle, mert még emlékszem, hogy pont akkor vittem el valami szarját, amikor neki is kellett volna...)

Pár hete, amikor Pukke ruhaszárítóját szétflexeltem, keletkezett némi hullad... vascső-nyersanyag, amit rutinosan elrakattam vele. (Sanyi bától tanultam, hogy a házban keletkező szemetet nem szabad kidobni, hanem a padlásra, vagy a pincébe kell tenni, és két évig pihentetni, mielőtt kibasszuk a kukába.) Ez most pont kapóra jött. Összepakoltam a Barbie-hegesztőmet, a flexet, meg a bazi nagy anyacsavart (amit sajnos vennem kellett), és átmentem Pukkéhoz alkotni. Ő volt a satu (mert hat éve nincsen munkapadom, amire egy satut felrakhatnék...), én meg hegesztettem.

Tádáááá!!!

Pukke maximalista, ezért ő a brand-et is elhelyezte a terméken (Nem röhög a varraton!!! Ilyet lehet a gépemmel, meg azzal a fos pálcával, amit a Mitre 10-ben kapni!):

Gyorsan elmentem kajálni, meg a CycleTreads-be teló-olajért. Ahogy nézegettem, hogy melyik lehet az, amit a múltkor a másik szárba töltöttem (nyilván lusta vagyok abban megint kicserélni az olajat) valaki felkiáltott:

"Hey, buddy! You're back again!" - a kopasz, körszakállas muksó volt, aki a múltkor a Suzukin mérte a kompressziót. (Meg a gumikat rakta a Yamaha felnikre. Meg még valami szart is vettem a múltkor tőle.) - "We're gonna grab a chair, put it here, and write your name on it! How is that?" - egyértelmű indikátora ez annak, hogy mostanában a motorjaim műszaki állapota már hagyott némi kívánni valót maga után...

Aztán személyesen felkísért a shopba a többi olajhoz, és végül kaptam tőle 10 dollár VIP-kedvezményt... :)

Holnap megy a villába, az meg a motorra, és már csak a zörgő kipufogó van hátra, amivel eddig 3 évig jártam, de most lendületben vagyok, úgyhogy megcsinálom!

Lone Pine Koala Sanctuary

2010-08-20T21:34:00.020+12:00

Május 4, kedd.

Megyek koalázni. (Nem úgy...). Esik az eső. (Közben ránéztem a térképre, és kiderült, hogy a Nagy Korallzátony le sem ér Brisbane-ig, úgyhogy búvárkodás nem lesz... Pedig a backpackersben akkora plakát hirdeti, hogy alig fér rá az ajtóra.)

Kicsit korán értem ide a hajóhoz; fél órát kellett még dekkolnom, mire elindult. A kapitány valami aussie country-zenét nyomott, hogy elüsse az időt. Volt egy dal, amelyikben didjeridoo is megszólalt.

Erre eszembe jutott a hernádi kenutúránkon a srác, aki didjeridoo-t is hozott magával (a nevére már nem emlékszem), és tűzzel-vassal terjesztette volna az ausztrál kultúrát. Néhány percig hallgattuk a zümmögést, aztán egyszercsak Csonti barátom megkérdezte tőle:
"És azt is bele lehet mondani, hogy: Már vártalak, ifjú Skywalker?"
Többen vinnyogva dőltünk el a röhögéstől - szegény srácban egy világ omlott össze...

Na! Végre indulunk! (Marhára unatkoztam már...)

...

Jópofa volt ez a river-cruise. A hajó speaker-jeiből idegenvezetés szólt felvételről, amit Humor Henrik mondott fel személyesen. Sok érdekességet tudtunk meg a Brisbane folyóról, az azt övező környékről, és a hely történelméről. A folyó például naponta négyszer vált folyási irányt az apály-dagály váltakozása miatt. A part mentén vagy lakópark-típusú emeletes épületek, vagy sűrűn egymás mellé épített burzsuj villák helyezkednek el, mert a telkek mocsok drágák. Az épületek viszonylag újak, mert a folyó néha kiárad (ezernyolszázkilencven-valahányban mosott el mindent, aztán 1974-ben megint). Azóta csináltak vele valamit, amit nem értettem (gondolom szabályozták), és azóta lehet árvízkárra biztosítást kötni, és közvetlen a partra építkezni.

A koala-sanctuary is egy élmény volt. A húsz dolláros koala-simogatást inkább kihagytam, mert szegények amúgy is épp elég büdösek, és az egyik ráadásul épp előttem pisált bele az egyik gondozó ölébe minden előzmény nélkül, miközben rezzenéstelen arccal rágcsált egy eukaliptusz-levelet. Jó velük vigyázni, mert nem látod, hogy mire készülnek: a koalák arcjátékához képest Steven Seagal szenvedélyes drámai karakter...

Állítólag egyébként a koala nem medve, hanem egy külön kasztba (rendbe, családba, osztályba - valamelyik jó; osszátok be magatoknak) tartozik. Legközelebbi rokonságban a wombattal áll...

...amiből szintén volt itt kettő. Megtudtam még, hogy a koalák a közhiedelemmel ellentétben nincsenek beszívva: egyszerűen az eukaliptusznak olyan alacsony a tápértéke, hogy kénytelenek a nap 20 óráját átaludni. Ráadásul a levél tartalmaz valami méreganyagot is, de azt a koalák belében tenyésző speckó baktériumok lebontják. A "koala" abo-nyelven egyébként azt jelenti, hogy "nem iszik" - mivel ők a levelekből felvett nedvességgel bőven elvannak - feltéve, hogy nincs komoly aszály.

Innen átmentem a wombatokhoz. Mikor odaértem, az egyiket - Philt - egy gondozó a kerítés tetején ülve éppen próbálta egy másik karámba átcsalogatni, hogy kigereblyézze emezt. (A wombatok itt a kengurukkal ellentétben be vannak kerítve, mert állítólag harapnak...) Napnál is világosabb volt, hogy Phil ívben szarik mind a kilátásba helyezett takarításra, mind pedig a gondozó csajra, aki egyre kétségbe esettebben szólongatta, és kopogott neki a palánkon. Phil 1-2 másodperc figyelmet is csak a letámasztott gereblyének szentelt.

Ezért ment oda a kapuhoz, de aztán rögtön visszafordult, és bebújt az üveg-falú ólba, ahonnét előtte is csak úgy negyedórás szólongatással sikerült kicsalogatni. Ott is hagytam őket; látszott, hogy nélkülem is jól szórakoznak...

Megnéztem a vörös kengurukat, akik a papírforma szerint alaposan és egyenletesen teleszarták a kifutójukat.

Utána kezdődött a juhászkutya/birkanyíró show. Aki még nem látott ilyet, az feltétlenül menjen el egyszer; egészen bámulatos, amit ezek a juhászkutyák tudnak. Én a 4 éves Suzy-t, és a 3 éves Luck-ot néztem végig, akiket egy idős farmer fazon tanított be, és nyert velük Queenslandben bajnokságot.

A kutyák minden idegszálukkal az öregre összpontosítottak, és egy-egy mozdulatából vagy füttyjeléből habozás nélkül tudták, hogy mit kell csinálniuk. A show abból állt, hogy egy csapat birkát össze kellett terelniük egy csomóba a széles placcon, aztán először átterelni őket egy méter-széles kapun, aztán meg föl egy rampán, aminek a végéről a birkáknak le kellett ugraniuk. A két kutya az összeterelést néhány másodperc alatt elvégezte, és onnantól kezdve elektronfelhőként vették körül a kb. 20 birkát úgy, hogy azok folyamatosan 4 négyzetméternyi helyen lökdösték egymást.

A kapun átterelés is simán ment. A rampára való felterelésben volt némi fennakadás, mert amikor már minden birka fent volt a korlátok közt, akkor az egyik - a csapat végén álló felkelő - szembe fordult Suzyval, és - mivel a többiek körülvették - egy hidegvérű dobbantással jelezte, hogy eltérő nézeteket képvisel a kérdésben. Suzy gyémánt-keményen állta a sarat és a szemkontaktust, és - hogy buknak el a forradalmak - megvárta, amíg a többi birka kihátrál a renitens mögül... Végül amaz is kénytelen volt utánuk eredni.

A birkanyírás közel sem volt ilyen látványos, de azért az is jópofa volt.

Megnéztem még az összes kötelező ozzi állatot (kacsacsőrű emlős, dingó, tasmán ördög, vörös kenguru) Azt kell mondjam, hogy ez a kis állatkertecske a méretéhez képest felejthetetlen élmény volt. A többi állatot végigjárva mind csinálta a show-t: a tasmán ördögök veszekedtek, az ugató baglyok ugattak, a nevető kakaduk nyerítettek a röhögéstől, a különböző beszélő papagályok meg hellóztak...

A végére hagytam a Lorikeet-etetést, ami pedig egyszerűen Hitchcock-i jelenet volt: az egyik gondozó kancsókban hozta a zabkását, vagy tejbegrízt, vagy mifaszt. Erre a kis papagályok megrohamozták, és még mielőtt a közelébe ért volna az etetőnek, hogy feltöltse, ezek már a fejére szálltak, meg belezabáltak a kancsóba. Még az odapofátlankodó - náluk sokkal nagyobb pulykáknak is odabasztak a csőrükkel, sőt: a látogatókat sem kímélték...(Pukke: ezt imádtad volna!)

Sajnos a fényképezőgépem félúton lemerült, de azért ez nem volt nagy veszteség, mert a szottyos, esős időben az addigi képek nagy része is siralmasan szarul sikerült...

Brisbane - belváros

2010-08-16T19:57:00.015+12:00

Május 3, hétfő

Kénytelen voltam reggel mosni egyet (elszámoltam az alsógatyákat...), úgyhogy ma nem jött össze a koalás állatkert. Helyette inkább besétáltam a citybe megint, csak most a folyó túlsó partján.

Beautiful Brisbane

Minél többet látok ebből, annál jobban szeretem Aucklandet... Nézzétek meg ezeket; esküszöm, hogy nem direkt a ronda épületeket fényképeztem:

Szerintem a helyieknek eléggé hányattatott gyerekkoruk lehetett: játéknak már akkor is csak a fater malteros kanala, meg a lapát jutott. Szülinapokon meg biztos kaptak egy vödör cementet, és elővették a Családi Betonkeverőt is.

Persze a fenti állapotok gyökereire rögtön rávilágít az a tény, hogy egy véletlenül utamba kerülő, tetszőleges településtervező cég...

... irodája így néz ki:

Voltak azért nézhető épületek is...:

Queen Street Mall

...

Tettem egy jó nagy kört. Lementem a City Botanic Gardens-ig. Az felejthető volt, de mellette találtam ezt:

Kíváncsi lettem volna a tulajokra. Látszott, hogy nem szarral gurigáznak. Egy utánfutós Goldwing biztos nem keveset fogyaszt (a lábtartó-trepnire pókozott benzinkanna megvan?), de a fenntartható túramotorozás jegyében először is a hűtőláda akkumulátorait már napelemről táplálták...

... továbbá az egész rendszert Organic Alarm System védi:

Átgyalogoltam a Goodwill Bridge-en. Így a South Bank kerületbe értem, ahol végre találtam valamit, ami tetszik. 88'-ban itt volt az EXPO. Utána majdnem mindent szétszedtek, és felépítettek a helyére a Streets Beach-et. Ez olyasmi, ami a Budapest Plázs volt annak idején. Csak ez jó, mert ingyen van, meg van pálmafákkal övezett saját medence-rendszere (mindez a szintén retkes Brisbane folyó rakpartján!), meg éttermei, kávézói, játszótere, óriáskereke, meg nepáli pagodája...

Jó: azért ez már egy kicsit talán túlzás (pedig még a földimnek, Edmund Hillarynek is annyira tetszett, hogy méltatta is az Emlékkönyvben...)

A Streets Beach egyetlen igazán fájdalmas szépséghibája, hogy itt is ezt a kis hülyegyereket kellett hallgatnom. Azért gondolom, hogy ez idővel majd elmúlik, bár úgy tűnt, hogy népek ennek ellenére is jól érezték magukat, mert boldog-boldogtalan itt bíccselt (a kiskölykök nyilván imádják a helyet).

Közben próbálom kitalálni, hogy mi a rákot csináljak a következő napokban, mert úgy érzem, hogy kinéztem az összes látnivalót a városban. A belvárosi üzletek fele egyébként hétfőre sem nyitott ki, ami engem mondjuk nem zavar, de egyszerűen semmi más sem utal arra, hogy ez egy igazi város lenne. Pedig még van egy zseniális, a rakparton futó autópálya is, aminek köszönhetően a helyiek még a dugót sem ismerik. (A reggeli rush-hourt mondjuk nem láttam, de napközben elenyésző a forgalom.)

Brisbane - első nap

2010-08-13T23:21:00.008+12:00

Május 2, vasárnap

A gépről leszállva a city-transzferrel is csak tovább szopattak. Fél órát kellett várnom rá, mert pont előttem ment el; a következőn pedig én voltam 20 emberből az utolsó, akit lerakott. Szerencsére a hitelkártya számomat nem adtam meg annak a helynek, ahová tegnap online próbáltam meg befoglalni (van is egy nem fogadott hívásom: biztos ők voltak, hogy hol vagyok már...), úgyhogy inkább kiszálltam az utolsó csapat sráccal egy olyan helyen, ahol 3-4 backpackers volt egymás mellett. Bevonszoltam magam az elsőbe, ami így utólag felismerve az east-coast leglepusztultabb ótvaros szar helye volt (City Backpackers). Kivettem egy ágyat egy rókalyukhoz hasonló ventillációjú szobában három másik igénytelen arc mellett. Viszont legalább ágyba kerültem...

...

Kettőkor keltem fel. Körülnéztem a szálláson. A szobámból a kilátás egy tűzfal előtt elhelyezett nagy halom sittre nyílik.

Az épületből kilépve egy betonkeverő, egy rakás homok, néhány raklap, és pár oszlopnyi béléstest között vezet az út a konyhába. (Egyébként az ágyam fejfájára valaki azt véste fel, hogy: "DO NOT STAY A WEEK IN THIS HOSTEL".)

Leszarom; legalább a belvárosban vagyok. Állítólag, ugyanis ezt én kurvára nem vettem észre. Tíz percet kellett gyalogolnom a szállásról valami fos pályaudvar-szerűségig, ahol tudtam harapni valamit. A food-courtban csak a Meki, meg a KFC van nyitva. Kurvára másnapos vagyok, és nem látok egyetlen helyet, ahol tudnék venni egy sört, úgyhogy most ezt a szar ice-tea-t iszom.

Ahogy jöttünk be a reptérről a városba, ugyanez volt az érzésem: Brisbane úgy néz ki, mint egy campus a nyári szünetben. Mindenhol éppen csak lődörög egy-egy ember; a belvárosnak nincs semmi karaktere (ronda és homogén). Remélem, hogy ez csak a vasárnap délután (meg a másnaposság) miatt van. És én egy hetet leszek itt, hogy felmérjem, hogy milyen lehet itt élni... Majd inkább elmegyek búvárkodni...

...

Na. Közben kinyitottam a térképet, meg az LP-t, és kiderült, hogy a Brisbane Transit Centre-ben voltam. Még 15 perc sétával bent voltam a Váci utcában (itt Queen Street Mall), és megbizonyosodtam róla, hogy a belváros tényleg okádék. A kocka épületek mellett az egyik főutcán terminátor-wallabikat tekintettem meg. No comment.

A nap fénypontja egyértelműen az volt, hogy végre láttam egy jó segget. (Ez azért elég sokat elárul Brisbane-downtown bájáról...) Pedig itt még egy majdnem Duna-szélességű folyó is van. (Kár volt köré egy bazi nagy Újpalotát felhúzni.) Mindegy; nem fintorgok. Próbálom előítéletek nélkül gyűjteni a benyomásokat - végülis Dunakeszin is lehúztam vagy 28 évet, oszt mégsem lett semmi bajom, pedig az a város sem a virtuóz építészeti megoldásaival lopja be magát az ember szívébe... És ami a lényeg: ott nem lehet novemberben trikó-sort párosításban este 7-kor sétálgatni...

Attila: "Amióta itt élünk, eléggé visszafejlődött az angolom. Nehéz szinten maradni egy olyan környezetben, ahol mindenki jól elvan a maga 200 szavas szókincsével."

Este elmentem valami művész-moziba, és megnéztem a "Crazy Heart"-ot. Egész jó volt; Jeff Bridges újra hozta a mindenbe beleszaró, nihilista karaktert, de olyan jól és másképpen, hogy közben eszembe sem jutott a Nagy Lebowski, csak amikor kijöttem. A film plakátja szerint kapott érte valami szobrot is (ami mondjuk szerintem szart sem jelent, mert azt úgyis osztogatják Hollywoodban, mint a nyalókát).

Csak úgy elgondolkodtam...

2010-08-07T09:38:00.003+12:00

A járműveim fele atomokra szétszedve hever, de most nem emiatt ragadtam keyboardot (Ezt a témát úgyis mindenki unja már. Ha mégsem, akkor lehet tovább olvasni...)

Mivel rendszeresen látogatom a motorjaim szétterített alkatrész-halmazát Pukkénél, (ő elkövette azt a felelőtlenséget, hogy beengedett velük a garázsába), akkor már gondoltam, hogy veszek egy légszűrőt a transzferemet szolgai módon végző kisbuszba is. Mert megérdemli. Bementem a Wairau Valley-ben levő 5 autósboltba (mindbe), és kértem egyet. Egyiknek sem volt, de 62-től 72 dollárig terjedő árajánlatokat kaptam rá. Igen: 1, azaz egy darab légszűrőre. WTF?!?!?!? Visszamentem az elsőbe, és loyalty-discounttal (hehe) megrendeltem 47-ért, de azért nem voltam felhőtlenül boldog.

A Suzuki blokkján a kompresszió-mérés elkeserítő eredményt hozott, úgyhogy azt kioperáltam, és már csak arra vár, hogy lehúzzam róla a hengert. Erről jut eszembe: megkaptam az utolsó (előtti) útjáról készült woodhill-i videót Attilától; ha sikerül kezelhető méretűvé varázsolnom, akkor feltöltöm azt is.

Gondoltam, hogy mielőtt a Suzi-blokkot szétborítom, megcsinálom a Yamahán a téli karbantartást (légszűrő: 50 dollár...), meg felrakatom rá az "új" gumikat, amiket a TradeMe-n és a lomtalanításon kukáztam. :) Mindkettő Avon, tehát szerencsére (többé-kevésbé) mecsi-mecsi... Kivettem a kerekeket, és láttam, hogy hátul az egyik fékbetét is már majdnem vason van. Vettem azt is. Berakni viszont már nem tudtam, mert a nyeregbe bele volt rohadva az egyik dugattyú. Persze; már a múltkor is meg kellett varázsolni: az egyenlőtlenül kopott betéteket felcseréltem... :) A szezon közepén nem akartam ezzel tökölni; az én ultra-defenzív vezetési stílusom egyébként is feleslegessé teszi a fékezést... (Persze ez azzal jár, hogy soha nem fogok megtanulni jól fékezni, ami sajnos kizárja az is, hogy valaha MotoGP-világbajnok legyek.)

Most viszont elhatároztam, hogy - mivel holtszezon van - rendesen megcsinálom. Pukke segítségével megjárattam egy kicsit a fékdugattyúkat, de ez sem hozott kielégítő eredményt: a rosszabbik pont az útjának az elején még mindig szorult. Nincs mese: szét kell szedni. Rendeltem egy tömítés-szettet, mert nem akartam már azon hazardírozni, hogy vajon a régivel összerakva fog -e folyni. Megérkezett:

Igen: négy darab gumigyűrű egy kis tasak fülzsírral 48 dollár. Értem én, hogy köztudottan a Yamaha gyártja (vagy legalábbis gyártotta még nem is olyan régen) a világ legjobb minőségű motorjait (Csoszka: nem, nem a Honda, de egyébként is leszarom, mert most nem erről van szó...). Egy tökéletes konstrukciójú gépezet alkatrész-ellátásából természetesen nem lehet megélni, de szerintem ez akkor sem elég erős indok a 99%-os kereskedelmi árrésre. A légszűrők még hagyján, de azért ahhoz már pofa kell, hogy egy zacskó értéktelen gumi-bizbaszért egy nigeri család havi büdzséjének megfelelő öszeget elkérjen valaki.

Mondtam már, hogy ez a civilizáció megérett a pusztulásra?

Botanical Garden, és blues-fesztivál

2010-08-03T22:49:00.007+12:00

Május 1, szombat

A kanadaiak végighorkolták az éjszakát. Én ezt leszarom, mert én is hozzátettem az összes tehetségemet, de legalább jót röhögtem az alattam alvó német csajon, aki láthatóan (és hallhatóan) pipa volt emiatt. (Minek megy backpackersbe, aki nem bírja a gyűrődést?)
Reggel kölcsönöztem egy bringát és kijöttem a Füvészkertbe, ami kivételes módon ingyér' van. Tény, hogy nem kerülhetett sokba a kialakítása (szerintem körülvették valami kerítéssel, oszt jóvan').
Egész éjjel esett az eső, úgyhogy az egész olyan, mintha Pesten bemenne az ember a pálmaházba, és nem tudna kijönni (a lábszáramról is folyik a víz). A különbség csak annyi, hogy itt nem csak olyan csoffadék bonsai-pálmák vannak, mert tető híján ezek megnőnek 20-30 méteresre is. Na felállok innét, mert egészen egzotikus trópusi rovarok másznak rajtam, és nem vagyok benne biztos, hogy mindegyik méregtelen. Amúgy sem vágom, hogy - azon kívül, hogy mondjuk nincs nekik - mi akadályozhatná meg az errefelé honos mérgeskígyókat is abban, hogy ide betegyék a lábukat???

...

Este még elmentem a "Cairns Blues Festival"-ra, ami 200 méterre volt a szállásomtól. Tegnap néztem ki ezt. Két napig tartó esemény volt. Odaérve láttam, hogy körbe van kerítve, és a kerítés mögül szól a zene. Benéztem fölötte: ott mobil WC-k, meg sörsátrak voltak fölállítva. Azt hittem, hogy ez valami city-council által kitalált ingyenes turista-csalogató dolog lesz, de ezek szerint nem... Eszembe jutott Attila, amikor megkérdeztem tőle, hogy itt miért ilyen kurva drágák az autók ("Mert ezek a rohadékok mindenen nyerészkedni akarnak!")
Jó - gondoltam - szeretem a bluest, úgyhogy kiköhögöm a 10-15 dolláros belépőt, és megnézem. Odaértem a kapuhoz. "KÉT NAPOS JEGY: $130. EGY NAPOS JEGY: $75". Ennyire azért nem szeretem a bluest. Ez viszont megmagyarázza a 150 fős közönséget, amit bekukkantva megsaccoltam (csaposokkal, és a semmire vigyázó securitysekkel együtt...)
Röhej volt. Szerintem szegény fellépőknek is égett a pofájuk. Szponzorok viszont voltak szarásig: a konferanszié csaj alig győzte felsorolni őket minden zenekar között újra és újra.
Én odakint leültem egy padra és végighallgattam két bandet. (Basszátok meg a 130 dolláros fesztiválotokat! A Lady Gaga koncert volt 80 kiwi dollár. Kapjatok már a fejetekhez!)
Hűvös volt, úgyhogy az utolsó együttes előtt visszaballagtam egy pulóverért. Mire visszaértem, addigra két csaj leült a kedvenc padomra, és műanyag-pohárral a kezükben ők is költség-hatékonyan fesztiváloztak. Egy darabig csak egymással dumáltak, de aztán szóba elegyedtek velem is. Az egyikük egy kis Londonban élő filippina volt (egész helyeske, de 40 kiló vasággyal együtt); a tehénebbik meg egy finn. Megkínáltak a pezsgőjükkel, aztán a helyi yardok baszogatása miatt átmentünk a túloldalra, ahol a csajok kibontották a második üveg pezsgőt (a yardok ott is megtaláltak, de addigra már azt is majdnem megittuk). Pezsgőzve-tequilázva-vodkázva még végigmulattunk néhány szórakozóhelyet (a finn tehénke dőlt ki először az utolsó előtt - szégyen a nemzetre...) Fél 4 felé elbúcsúztam a másiktól is, mert 4:05-kor vett volna fel az airport-shuttle és még részegen vissza kellett találnom a backpeckibe, és összepakolnom az alvó szobatársak mellett. 3:50-re ki is mentem a cuccal a Bellview motel elé a taxi-drosztra, ahol a kisbusz felvesz. Elaludtam a málhazsákon, és 4:30-kor ébredve a körülvevő srácoktól megtudtam, hogy 4 óra körül itt is volt egy shuttle, majd üresen elment... :) Jött viszont az övék, ami viszont egy másik cég volt, úgyhogy megint ki kellett fizetnem a transzfert, de legalább nem késtem le a gépet. Kiértem a reptérre, és odamentem a becsekkelő pulthoz. Odaléptem a pultos csajhoz:
- "Be akar csekkelni valamit?"
- "Nem." - mondom - "Ezt felvinném magammal." - pont úgy néztem ki mint aki alvás helyett átbulizta az éjszakát, és még mindig segg-részegen azt se tudja, hogy hol van...
- "Ez túl nagy. Ha be akarja csekkelni, az 8 dollár lesz." - így a néger picsa.
- "Jó." - mondom - "Azt még kibírom. Tessék!" - adtam neki egy tízest.
- "NyolcVAN dollár!"
- "Mennyi?!?"
- "Nyolcvan."
- "Szó sincs róla, hogy kifizessek 80 dollárt azért, hogy ezt a szart magammal vigyem!" - az egész kibaszott cuccom nem ért 80 dollárt...
- "Akkor próbálja bele abba a keretbe!"
- "Tessék!"
- "A teteje kilóg."
- "Tessék!" - belegyilkoltam elfordítva az egész málhazsákot a keretbe, és széttártam a karom (hüpphüppühüpp-barbatrükk!!!). A picsa ránézett a mellette levő supervisor faszira...
- "Ha belefér, akkor belefér..."
- "De lehet, hogy a stewardess be fogja csekkeltetni, ha nem tetszik neki, mert túl nehéz..." - a kis kurva tett még egy utolsó erőtlen kisérletet...
- "Azzal majd akkor foglalkozom, ha ott leszek!" - (Ááááá kurva anyád!)

Tovább mentem. A kis kínai stewardess becsekkeltette, de nyilván már nem csardzsolt meg érte. Már arra sem emlékszem, hogy hogyan boardoltam be; felszálláskor pedig már rég aludtam. Fél órával a landolás előtt ébredtem fel arra, hogy fáj a nyakam.

A Nagy Korallzátony

2010-07-31T22:36:00.004+12:00

Április 30, péntek

Itt vagyok, úgyhogy túléltem. Sajnos a búvárkodásról nem lehet túl olvasmányosan mesélni, de azért megpróbálom.

Egy port douglas-i céghez fizettem be az Aristocat nevű hajóra.

(Azóta egyébként egyedül rájöttem, hogy miért hívnak minden hajót valamilyen macskának: a "cat" a katamarán rövidítése... Jól van na! Nem lehet mindenki született hajóbuzi!) Nagyon high-tech volt a gépezet. Direkt búvár-túrákra volt tervezve: kompresszor, hidraulikus deck a hátulján, ahol kényelmesen lehet le- és felszállni, stb.

Kb. 40 perc volt az út a külső zátonyig, pedig nem mentünk lassan. Ez engem azért érint érzékenyen, mert én minden egyes nyílt tengeri hajóúton vérrel-verejtékkel küzdök az ellen, hogy kihányjam a belem. Biztos, ami biztos: reggeli helyett ettem két anti-sickness tablettát. Még így is alig sikerült kordában tartani a friss levegőre kívánkozó rókát (Vulpes vulpes). Tiszta szerencse, hogy nyugodt volt a tenger. Embert próbáló feladat volt egyszerre koncentrálni a horizontra, és a jogosítványos búvároknak szóló eligazításra/ismeret-frissítésre, ahol olyan kifejezések hangzottak el, és kézjelek kerültek szóba, amikről halvány fingom nem volt. (Nem tegnap volt, hogy azt a "tanfolyamot" megcsináltam Rarotongán, ahol csak a legalapvetőbb készségeket tanították meg. Azóta pedig nem is merültem...) Mindegy: tudtam, hogy miket kell a felszerelésen nyomkodni, meg azt, hogy amíg a "reg" a számban van, addig nagy baj nem lehet.

Az első merülés az "Agincourt 1" zátony "Halloween" nevű helyén volt. Neoprént nem kaptunk, csak lycra ruhát, de a 26-27 fokos vízbe nem is kellett több. Nem is ez volt a baj, hanem az, hogy a süllyeszthető deck helyett a fedélzetről ugrottunk a vízbe. Ennek köszönhetően rögtön egyszerre csúszott le a maszkom, meg a reg a számból ki - még mielőtt egy tempót búvárkodtam volna. Néhány deci nyelése/letüdőzése után visszamásztam a hátsó decken, és kikrákogtam taknyam-nyálam. Sajnos a múltkori alkalomhoz hasonlóan most sem sikerült percenkénti maszk-ürítés nélkül végigcsinálni az első merülést (azért a végére belejöttem). A korall nem volt olyan rikítóan színes, mint a brossúra-fényképek alapján várná az ember (szerintem ez köszönhető volt annak is, hogy teljesen felhős volt az ég), de azért jót nézelődtünk. Kár, hogy teknőst, meg cápát nem láttunk - viszont vagy 3-4 ráját igen.

A másik két merülésen (Light Reef; Totem, és Nobodies helyei) már végre rendesen zárt a maszkom, és a korall, meg a halak is egyre szebbek lettek. Találtunk egy szigorú tekintetű murénát is. (Tudnak ezek máshogy nézni???)

Megint kiderült, hogy nekem kell egy bemelegítő merülés, hogy minden a helyére kerüljön, és igazán élvezni tudjam a látványt (a következő dive-oknál már reflex-szerűen megy az egyenlítés, meg a játék a levegővel). Egy szó, mint száz: állat volt!!! Nem tudom, hogy holnap mit fogok csinálni, de jó, hogy nem vagyok itt még két napig, mert akkor biztos, hogy minden pénzemet elbúvárkodnám. Láttam agy-korallt, meg egy csomó ismeretlen bizbaszt, amikhez úgy gondoltam, hogy jobb nem hozzányúlni.

Volt halraj, ami csak akkor rebbent félre hirtelen (természetesen mind egy irányba), amikor már csak 10 centire volt tőlük a kezem. Láttam "Vénusz születése"-kagylót is, ami érintésre becsapódott...

Érkezés Cairnsbe

2010-07-31T07:03:00.011+12:00

Április 29, csütörtök

Hajnalban repültem Cairnsbe. Gyors búcsú után Lajos kivitt a reptérre. 6-kor indult a gép. Melbourne-ben kellett átszállnom; onnét 9-kor szállt fel a csatlakozás, ami fél 1-re ért fel Cairns-be. Így kerültem a 12 fok/szélviharból a 28 fok/100% páratartalomba. Ez azért már kellett, mint egy falat kenyér...

Nem csináltam semmi említésre méltót, csak bementem az első backpackersbe, ami szembe jött (nem foglaltam előre szállást), aztán kinéztem a holnapi búvár-túrát a Nagy Korallzátonyra. Hármat fogok merülni: egész napos program lesz. Remélem nem döglök bele (csak kb. 22 óra lesz a repülőút és az első merülés között az előírt 24 helyett).

Ja; meg punnyadtam egy kicsit a Lagoon-nál, mert ott lakom közvetlenül mellette. A Lagoon egy ingyenesen használható(!!!) sós-vízű medence a falu központjában, rögtön a tengerparton. Erre azért van szükség, mert a tenger itt nem alkalmas a fürdésre (apálykor fél kilométert kellene gyalogolni a vízhez a térdig érő sárban, hogy az ember megmártózhasson a medúzáktól hemzsegő öbölben...)

Nagy hirtelen ezt találtam a Lagoon-ról:

Ez egy kicsit off... A YouTube az előző lejátszása után feldobott egy másik random videót. Ezt már csak az nézze meg, akinek az előzőhöz is volt idegrendszere. Én nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek, aztán végül röhögtem :) Nem hiszem, hogy ez a Lagoon mellett van, de nem tudom nem belinkelni... :D

Riga-lánc lazaságú, mérsékelt IQ-val rendelkező fiatalokból a backpackersben sem volt hiány (megint csupa huszonéves sráccal/csajjal voltam egy dormban...):
- Hol voltál eddig? - kérdezte egy kanadai
- Sydney-ben, Melbourne-ben, meg Tasmaniában.
- Tasmaniában is? Az milyen?
- Mint egy kis Új-Zéland. Baszott hideg, de gyönyörű.
- Hideg? Mármint olyan Sydney-hideg?
- (Hülye vagy fiam! Ülj le! Egyes!) Nem: tényleg hideg...

Este sétáltam egyet a "belvárosban" - nem mintha sok értelme lett volna, mert Cairnsben semmi nincs - csak jól esett a trópusi levegőn izzadni.

Tasmania - utolsó nap

2010-07-19T19:06:00.009+12:00

Április 28, szerda

Semmi különös. Elmentünk cseppkőbarlangot nézni,

meg kisvasutazni.

A kisvasutat egy telepes család építette. Először téglagyárat szolgált ki, utána meg egy fűrészmalmot. Ezeknek a telepeseknek az élete nem volt egy kéjutazás... A család három gyereke közül az egyik 18 éves volt, amikor rádőlt egy fa, és meghalt. A másik 13 évesen beleesett a fűrészgépbe, és meghalt. A harmadikat patkolás közben fejbe rúgta egy ló, és meghalt. Az életben maradt gyerekek család-alapítása sem ment túl olajozottan. Egyikük neje 8 gyereket szült halva egymás után. Ezek után viszont megemberelte magát, és 13 élőt is szült... Ezeket az idegenvezető néni mesélte,

aki egyébként nagyon aranyos volt; mintha nem is ausztrál lett volna... (Lehet, hogy Tasmaniában az emberek is mások, mint a mainland-en?)

Hazafelé még vételeztünk pálinkát is egy magyar borász fazontól; ezzel Lajossal otthon óvatosan berúgtunk. Nagyon rég ittam ilyen jó törkölyt, meg barackot. És ez rendes sárgabarack volt! Az már csak hab a tortán, hogy azt ráadásul sikerült elkapni a második kifőzés után, de még felhígítás előtt. (Így volt 53 fok. Jó anyag...)

Hanyatló flotta

2010-07-18T13:12:00.004+12:00

Már a második hétvégét baszom el a Suzuki feltámasztására - eredménytelenül.

Mivel időközben kiderült, hogy a Suraru is valamivel többet fogyaszt, mint számítani lehetett rá (4.5 liter helyett 8-at...), ezért gondoltam, hogy szombat reggel azt beadom egy karburátor-beállításra Zsuzsiék nagy tudású szerelőjéhez (én az utóbbi néhány évben nem voltam autószerelőnél; hirtelen nem jutott eszembe más), mielőtt nekiugrom a Suzukinak. Elvittük. A fószer ránézésre megmondta, hogy az alapjárati csavar nem működik; el van kopva az egész; senki nem szeret karburátoros autókkal foglalkozni; vegyek bele egy másikat; adott három másik telefonszámot, akiket hívjak fel. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit csinálok, csak vigyem innét a kocsit a gecibe.

Zsuzsi is megemlítette, hogy az ő Foresterjük is még mindig lökdös (azóta is, hogy a nem olcsó elosztót kicserélték), bár ritkábban. A faszi neki is ajánlotta, hogy ad pár telefonszámot néhány autó-elektromossági szakemberhez...

Ez mondjuk valahol érthető. Szerintem sem az autószerelők hibája, hogy jó tíz-tizenöt éve kénytelenek kibaszott űrhajók vezérlő-computerét programozni kocsik javítása helyett. Nem is a szerencsétlen tervező hibája, hogy vért izzadva próbál csinálni egy olyan szart, ami még éppen működik a garanciális idő lejártáig, de nem sokkal tovább. Tudom, hogy miről beszélek; én is 21. századi mérnök vagyok, de ebbe most hadd ne menjek bele, mert ez sokkal messzebre visz, mint amiről eredetileg írni akartam...

Az engem viszont már zavar, ha valaki lusta felemelni a valagát akkor, ha a saját munkájának azt a részét kell elvégeznie, ami kellemetlen, mert fennáll a veszélye, hogy gondolkodással jár. Mindegy; ehhez a faszihoz sem megyek többet, és legközelebb az olajcsere-specialisták országában több energiát fektetek a megfelelő szakember kiválasztásába.

Miután így elment egy óra a reggelből a kurva nagy semmivel, megint nekifutottam a Suzukinak. Nagy nehezen sikerült bele gyújtást varázsolni (a kokszos iridumos gyertyát egy új hagyományosra cseréltem, a gyújtástekercs érintkezőit Gábor bedezodorozta :), az elektronika dobozát pedig kihajszárítóztuk). Annak ellenére, hogy beindult, még mindig nem volt benne erő. Én gyűrű-törésre gyanakszom, úgyhogy mielőtt bármi mást csinálnék, elhatároztam, hogy méretek benne egy kompressziót. Sajnos Hakan, akitől tudtam volna tarhálni egy kompresszió-mérőt éppen valahol Németországban harcol a szövetségesek ellen - tegnap küldött képeket a nyaralásáról:

Ezért ma reggel a frissen töltött akksival átvittem a vasat a Cycletreads-be (10 kilométer). "Mérhetnénk ezen gyorsan egy kompressziót?" - direkt így kérdeztem a fazont, aki először szólt hozzám. Persze: töltsem ki ezt a munkalapot; mindjárt megnézzük. Nem szóltam semmit, mert láttam rajta, hogy neki nem egyértelmű, hogy ha a két perces munka helyett azt szerettem volna, hogy munkalappal faszkodjunk, akkor azt kértem volna... Kitöltöttem. Várjak egy jó fél-egy órát, mert éppen gumit cserélnek két másik gépen egyszerre; addig igyak egy kávét ott szemben. Jó... (Még mindig nem szóltam semmit; elmentem bevásárolni, kockáztatva azt, hogy a doboz fagyikám elolvad, mire hazaérek.) Visszamentem majd' egy óra múlva. Ott áll a motor a bejárat mellett (rajta a munkalappal...).

- "Nem tudtuk megcsinálni." - szól oda a faszi telefonnal a fülén.
- "Hogy mi?!?" - már tódult a fejembe a vér...
- "Nem egyezik a kompresszió-mérőnk menete a gyertyafészekével..."
- "És rászorítós mérőtök sincs?!?"- szétbaszott az ideg, de sajnos én még ilyenkor sem tudok ordítani, mert tuti, hogy attól még mindig nem lesz nekik szerszámjuk... Faszikámnak viszont leesett, hogy én tudom miből áll egy kompresszió-mérés, és biztos látta rajtam azt is, hogy megy fel a pumpa, úgyhogy letette a telefont:
- "Olyat nem használunk. Mike-nak viszont van egy adaptere otthon. A jövő héten behozza, és lemérhetjük. Vagy itt a szomszédban a Holeshot-nál megpróbálhatod." - ott, ami (ha egyáltalán nyitva volt vasárnap) pont akkor zárt be, amíg én bevásároltam...

Némán bámultam magam elé: nem hittem el, hogy a város (ország) legkomolyabb motorosboltjának/műhelyének nincs egy kibaszott kompresszió-mérője... Meghallgattam még a szakik faszságait arról, hogy a motor miért nem kap benzint/túl sok benzint kap, és biztosítottam őket arról is, hogy igen: nemrég pucoltam a légszűrőt, és a szelephézagot is két hete állítottam be. (Nehezen hihető el egy motorról, hogy karban van tartva, ha a használat miatt úszik a retekben...) Megegyeztünk abban (legalábbis azt hiszem), hogy megmérik, és felhívnak a jövő héten. Akkor fogok visszamenni negyedszer a kibaszott shopba két héten belül...

Hobarti séta

2010-07-15T18:56:00.008+12:00

Április 27, kedd

Szerencsére Brúnó ma éjjel már nem forszírozta az óránkénti ordítást, úgyhogy végre az egész család ki tudta magát aludni. Én fél 10-kor utolsóként keltem fel - pont jókor, mert indultunk be a városba sétálni (Lajossal megadott időben kellett bent találkoznunk, így ő egy kicsit kinyújtotta a morning tea-re rendelkezésre álló időt). Réka elment templomba amíg mi körbesétáltuk a Salamanca Square környékét. Beültünk egyet kávézni is; szerencsére a tegnap beígért esőzés elég komolytalanra sikerült.

Tasmania parlamentje, melyben a 25 fős Tisztelt Ház ülésezik: (Igen. Én is arra gondolok, amire ti...)

Lajos visszament dolgozni, Réka és a gyerekek haza; én pedig bent maradtam a városban kolbászolni. Néztem a gyerekeknek némi szirszart, mert ide jövetelemkor nem hoztam semmit. Küldtem haza egy tasmán-ördögös képeslapot, meg találkoztam egy Kras-csokikat áruló horvát trafikos bácsival, akivel váltottam is pár szót. Fogalmam nincs miért, de az öreg marhára örült neki, hogy magyar vagyok... Én sem voltam közömbös a tábla csokik iránt, mert Zélandon bármiféle európai cuccért az egész várost fel kell forgatni, és akkor is mindent csak aranyárban lehet kapni - Kras csokit például még nem is láttam Aucklandben.

Utána nyomtam egy fish and chips-et a kikötőben.

Végül visszamentem Lajos cégéhez, mert nekem kellett hazahozni a muscle-bike-ját:

Most biztos röhögtök (először én is így voltam vele...), de megdöbbentően jó ez a kis motor. 12-13 évesen, amikor öcsémmel felváltva tologattuk egymást a határban a fostalicska Komar Mopeddel a fél karomat odaadtam volna egy ilyenért (mondjuk a balt, mert a félautomata váltó miatt arra úgysincs szükség, a jobbal viszont a gázt kell húzni, úgyhogy az nélkülözhetetlen...).

Képzeljétek el, hogy egy Babetta vázába valaki beleműt egy olyan blokkot, ami az összes szénné tuningolt Simsont porig alázza (nyomatékból, alapjáratról!). Na ez ilyen. Az üveghangon visító 70-re fúrt Szimók korában (lásd még a mai lakótelepi májerek robogóit) nem is gondoltunk arra, hogy négy ütemmel sokkal elegánsabban is lehetne motorozni. Itt vannak a műszaki adatai. Állítólag 7.5 lóerő!!! (Sokat elárul, hogy az ozik még versenyeznek is vele...)

Ezzel járnak az ausztrál és a zélandi postások, mert az csak egy dolog, hogy a bal kéz mentesül a kuplungolás kényszerétől, és ezáltal lehet vele szatyrot fogni, palotapincsit leakasztani a bokáról, stb. Az legalább ilyen fontos, hogy a motor egyszerű, mint egy faék, igénytelen mint az öszvér, és alig fogyaszt benzint (mondjuk Lajosé elég iszákos, mert benyel vagy 2.5 litert százon...)

A félautomata váltó pedig egyszerűen kurvajó! Két kanyar alatt megszoktam, és nem veszi el a gépészkedés örömét a motorozásból. Visszaváltásnál egy kicsit észnél kell lenni, mert gázfröccs nélkül az egy henger motorfékjének nyomatéka hajlamos blokkolni a hátsó kereket(!) A fékekkel is vigyázni kell, mert az első pont olyan szar, mint a Babettáé, a hátsó viszont harap, mint a szájzáras pitbull. Ez, meg a motorfék a nyálkás, tükörsima aszfalton okozhat kellemetlen pillanatokat.

Sajnos a 110 köbcenti a Hobartból Kingstonba vezető szerpentinen még nem elég arra, hogy nagy gázzal elmenjek a szerencsétlenkedő autósoknak, de végig toltam őket lefelé az útról.

...

Este már csak a szokásos családi programra volt idő: odabaszós magyar vacsora (bableves, és zserbó), fürdetés, aztán még megnéztünk egy Mazsola és Tádét. Mehettek a gyerekek lefeküdni.

"Apaaaaaa! Hadd nézzek med méd eddet!" - Gréti Lajosra irányozta a méter hosszú szempillákat, és egy kiskutya-nézést - "Csak méd eddet!!!!!!" - és egy öleléssel-puszival még nyomatékot adott az elhangzott érveknek, hogy biztos legyen a dolgában. Lajosról a Következetes Szülő Nyafogás-Elhárító Páncélja egy másodperc alatt olvadt le a szemem előtt - és már forgott is a következő Mazsola és Tádé...
"Kis szaros..." - mosolygott rám, de én enélkül is tudtam, hogy a helyében én is pontosan ugyanígy jártam volna el...

Végül Gréti csak elment aludni, mi pedig a hétvégéről felvett MMA meccsekkel fárasztottuk magunkat álomba.

Házimozi-filmfesztivál

2010-07-14T21:54:00.003+12:00

Megint egy kis aucklandi történés...

Nincs egy hete, hogy az Indexen megint volt egy cikk a rendszerváltás óta kibontakozó orosz filmgyártásról. Most éppen nem találom, de sikerült kigugliznom a régebbi írásokat, amik kíváncsivá tettek: ez, meg ez. A kritikák, meg a trailerek (amiknek a többségét azóta már leszedették a YouTube-ról...) alapján egészen ígéretesnek tűnnek. Komoly költségvetésű, a vad-kapitalista új Oroszországban gyártott (és játszódó) mainstream mozikról van szó, amit még Magyarországon is sajnos csak egy-egy fesztiválon látni. (El lehet képzelni, hogy mennyi az esélye annak, hogy itt Aucklandben beessen valamelyik moziba egy ilyen...)

Már régóta ott figyelt az agyam leghátsó zugában a téma, úgyhogy most megkértem Zsuzsit, a torrent-junkie-t, hogy lőjön már nekem valamit ezekből a Neten. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, mert ugye angol felirattal kellett volna... Zsuzsi mégis előhalászta a legnagyobb alapmű, a "Brat" (Testvér) mindkét részét felirattal!!! Ez tegnap történt, és csak ma este néztem meg az elsőt. A sikeren felbuzdulva viszont még reggel rögtön megkértem Vagyimot, hogy írjon már nekem össze néhány orosz torrent-site-ot, ahol az utolsó 10 év termése nagy valószínűséggel elérhető. Ő nincs annyira rákattanva a témára, de azt mondta, hogy megkérdezi a haverjait.

Most fejeztem be a "Brat" első részét. Előre kell bocsátanom, hogy a feliratozást nem angol anyanyelvű, és oroszul tudó önkéntes csinálta, hanem egy orosz anyanyelvű, angolul villámgyorsan szótárazó műkedvelő amatőr... Mondanom sem kell, hogy ez erősen levont a film élvezeti értékéből. (Ugye megvan mindenkinek az alámondós, VHS-es éra?) A csávó tulajdonképpen szarabbul feliratozott angolul (szándékosan nem azt mondom, hogy "beszélt"!), mint amennyire én tudtam még az érettségin oroszul. (Mondjuk azért elég nagy penge voltam, tehát igazságtalanul magasra rakom neki a lécet, hehe...) Itt egy párbeszéd a film végéről, ami Szergej Bodrov (az orosz Bruce Willis), és a leningrádi hajléktalan között zajlik:

- You said - city is the force, and yet everybody is feeble here.
- City is the evil force. Strong comes and becomes feeble. The city takes force. And that's happened to you.
- Here you are. Take it... Come on. Take it! A lot of money here. Live.

Eddigre már nagyjából rutint szereztem az orosz-angol dekódolásából, de ezen a Star Wars-os fordulaton megint vinnyogtam a röhögéstől.

Azért mégiscsak tanulságos volt megnézni azt a filmet, ami "nagykorúsította az orosz filmipart". Gyakorlatilag egy időutazással ért fel: maga a film 1997-ben jött ki, és 1994-ben játszódik. A 90-es évek közepén viszont a leningrádi (na jó: szent-pétervári) miliő úgy néz ki, mint a 80-as évek eleji Budapest 15 évvel későbbi lepusztultsági állapotban. Úgy értem, hogy a lakások berendezése, meg a városkép kőkemény szocreál (mondjuk Újpalota), de a házak állapota már a rendszerváltás utáni elhanyagolt, vakolat-málló, pusztuló város. Az emberek ruházata pedig megfelelt a 70-es évek magyar öltözködésének... A magyar szemnek kaotikus összképet csak fokozza az orosz glam-rock filmzene, ami simán összefér a házibulis jelenet E-rotic dalbetétjével.

A retro hangulat ellenére viszont megjelenik az a vadiúj anarchikus Oroszország is, ami miatt érdekelt a film: gengszterek a Cherokee-val, és pisztolyokkal; lefűrészelt csövű vadászpuska; neo-punk, LSD-ző fiatalok; McDonald's. Kár, hogy az álmos történet-fűzés, meg a kezdetleges rendezés megöli az egésznek a dinamikáját... :(

Lehet, hogy ez egy úttörő film, de ez tisztán látszik is rajta. Nehéz megmagyarázni ezt, de érezni, hogy mondjuk a szereplők itt-ott kicsit túlspilázzák, vagy hogy a jelenetek nem úgy folynak egymásba, ahogy kéne. (Talán a Szomszédokban láttam utoljára fade-outot... Ebben meg legalább egy tucatszor el van sütve.)

Mindent megrágva azt kell mondjam, hogy ez egy közepesen szar film volt, bár rendes szöveggel biztos fogyasztható lett volna. (Vagyim azt állította, hogy neki tetszett...) Mindegy; holnap megnézem a "Brat 2"-t. :)

Port Arthur

2010-07-13T17:47:00.012+12:00

Április 26, hétfő

Az emberemlékezet leghidegebb éjszakája után (Lajos reggel odafagyott a robogóhoz munkába menet) Rékával elvittük Grétit oviba. Rövid szütyörgés után kitaláltam, hogy akkor ma megnézem Port Arthurt. Ez egy börtön-erőd délkelet-Tasmániában. Nem tudtam elindulni anélkül, hogy Réka bepakolt volna nekem kaját, desszertet, egy almát, meg egy kabátot. Megkaptam a mérsékelten tetszetős, de 100%-ig funkcionális családi Hyundai-t.

Semmi probléma nem volt vele azon kívül, hogy az automata-váltó felprogramozását minden bizonnyal Indiába outsource-olták. Más magyarázat szerintem nem kínálkozik arra, hogy a leghülyébb pillanatokban váltogat le/föl, és adja-veszi a nyomatékot minden elképzelés, és következetesség nélkül...

Mindegy: átvettem a verdát, és igazi joyride-ban volt részem Port Arthur-ig. Itt minden harmadik kanyarban megállhatnék fotózni. Tasmania olyan, mint egy darabka Zéland Ausztrália partjainál: aki látja, annak befagy a segge, de tátva marad a szája.

Ha úgy jöttem volna, mint a backpackers-beli tipikus szobatársaim (akik általában 10 évvel fiatalabbak, és fél évük van arra, hogy megcsinálják Ausztráliát), akkor csak itt Tasmaniában eltöltenék legalább egy hetet.

A táj képén kívül egyébként a forgalom sűrűsége is a zélandi Déli-Szigetet idézi. Megálltam útközben kajálni, és megszámoltam: egy kiadós csirkepaprikásnyi idő alatt 9 kocsi ment el az egyik, 7 pedig a másik irányba. Na haladok tovább...

...

Megnéztem Port Arthur-t. Ez gyakorlatilag egy a 19. században működtetett börtön-komplexum. Egy félszigeten levő öbölben helyezkedik el; a szárazföldhöz egy keskeny átjáró (Eaglehawk Neck) köti.

A fekvése, a környezet, meg a levegő viszont olyan, amire még Brinkmann doktor a Schwarzwaldklinik-ről is csak felvont szemöldökkel hümmögne...

Volt egy rövid idegenvezetés, amit egy helyi Humor Herold tartott, meg egy sétahajózás is (az egész egy öbölben van). Meglepően szórakoztató volt; nem is bánom, hogy nem a Cape Pillars krúzra mentem (eredetileg gondolkodtam rajta; biztos az sem okozott volna csalódást). Herold az erőd vázlatos történelmén kívül mesélt a rabok és a börtönőrök mindennapjairól, és sztorizott a halva született szökési kísérletekről (A csóka, aki a legtovább jutott, kengurubőrben próbált meg kiugrálni Eaglehawk Neck-nél az őrség szeme előtt, és végül azon bukott be, hogy az őrök puskát fogtak rá, mert kajásak voltak, és kenguru-steaket akartak sütni...)

Sem az oda, sem a visszafelé-úton nem néztem meg az állítólag kurva drága tasmán-ördög farmot...

Majd a brisbane-i állatkertben kipipálom őket. Ez így mondjuk kevésbé stílszerű, de legalább egy belépőért letudhatom az összes ausztrál csodabogarat...

Hobart - érkezés

2010-07-12T22:00:00.005+12:00

Április 25, vasárnap

Érzem, hogy ez a mai sem az én napom. Attila rendes volt, mert még a reptérre is kivitt, de sajnos még túl kómás voltam a becsekkeléskor... Elfelejtettem mosolyogni a pultos picsára, aki ezt azzal honorálta, hogy 20 dollárért feladatta velem a fele cuccomat (olyan repjegyeket vettem, amikhez nem jár feladható csomag, a zsákom pedig 10 kiló körül van a megengedett 7 helyett). Kérdeztem is tőle, hogy nem lehetne -e úgy, hogy két felé veszem a cuccost, és úgy viszem, hiszen laptop-táskát is felvihetek a carry-on baggage mellé (így csekkeltem be Aucklandben...) "Miért? Van laptopod?" Nem erőltettem tovább a témát: láttam, hogy a ribanc hajthatatlan...

Érkezéskor Hobartban a baggage-claim-nél ez a fóka vezette fel a csomagokat:

Lajos és Gréti jött ki értem a reptérre, ami szintén nem nagy: 1, azaz egy darab kifutópályával rendelkezik. Hazamentünk, és irdatlan zabálás után (csirkepaprikás, somlói galuska) megbeszéltük, hogy nekem miért kellene Hobartba költöznöm. Réka jó tulajdonsága, hogy bárkinek remekül megszervezi az életét 5 perc alatt... :) Utána a kirándulás helyett inkább videózás volt a tipikus vasárnap délutáni program. Nem tudtuk végignézni a "Knowing"-ot, mert végül Brúnó felébredt, és félbeüvöltötte; így felmentünk családostul a Mount Wellington-ra. Olyan hidegben már évek óta nem tartózkodtam, ami ott volt...

Visszafelé már sötétedett, úgyhogy a lefelé úton wallabi-csordák ugráltak át az autó előtt (ők éjjeli állatok). Na jó: pontosan kettő...

Gyerek-etetés és evés után (húsleves) megnéztük a film másik felét, és végül 2:1 arányban a Lajos ellenében szarnak ítéltük meg Rékával. Így csordogál csendesen a hobart-i családosok élete...

Brúnó tolja neki

Angyal

St Kilda Beach

2010-07-09T17:54:00.006+12:00

Na haladok egy kicsit az Ausztráliával... Emlékeztetőnek klikk az "Ausztrália" címkére!

Április 24, szombat

Most a vonaton ülök. A negyed 1-es járattal indultam el. Aludtam vagy 12 órát, de már rám fért. Talán ma még be tudok így nézni a Crown Casino-ba, mert valószínűleg lesz rá erőm.Végülis ma már csak St Kildát akarom megnézni, meg az Edge kilátót.

Ha jól időzítek, akkor egyébként úgy néz ki, hogy valószínűleg sikerül megcsinálni a 3 hetet 1 borotválkozással, és 1 mosással (némi alsógatya recycling bevetésével, of course...).

...

Na itt vagyok St Kilda Beach-en. Mocskosul fúj a szél (az előbb a naplót is kitépte a kezemből), de ez nem zavar, mert most történetesen nem itt lakom... Látszik is, hogy több itt a kite-szörfös, mint az éhenkórász sirály.

Azt hiszem, nem fogom a továbbiakban ezt a tengerpart-nézést forszírozni: itt is nagyjából ugyanúgy néznek ki a beach-ek, mint otthon, csak itt tele vannak baszva szeméttel. Na megyek, megnézem ezt a stéget, vagy mólót, vagy mi ez magyarul.

St Kilda pier

...

Bréking ápdét!!! Amíg felvettem a hoodie-mat, addig 3 aszkéta elmebeteg bement a vízbe (wetsuit nélkül)! Lefényképezni őket már nem volt időm, mert gyorsan ki is jöttek...

...

Vissza-villamosoztam a citybe, és felmentem a Eureka Tower-be, ahogy terveztem. Jó drága, és még lehet extrát fizetni a tetején egy kis parasztvakításért is (The Edge).

A főtér és a Yarra a magasból

The Edge: az épület oldalából egy hidraulika üveg-padlójú kockát tol ki a város fölé 3 méterre... (10 dollárért fejenként)

Átmentem a Crown Casino-ba is, ahol játékgépeken lehetett volna Harley-t nyerni, de ezt leszarva én öles léptekkel a póker-terem felé vettem az irányt. Marha érdekes volt: a hús-vér asztalokon kívül lehetett kisebb téten is NLHE-ezni (50c - $1 blind-strukturán) úgynevezett "Poker Pro Version 2.1" asztalokon. Ez azt takarta, hogy a játékosok egy több kicsivel körülvett nagy display-t ülnek körül, és a kasszánál vett pre-paid swipe-cardokkal ($20, $50, vagy $100) ülnek le játszani. Olyan, mintha 10 ember egymással egy LAN-partin online-pókerezne... Vettem egy 100 dolláros kártyát, mert azt hittem, hogy enged 100 BB-vel beülni, de csak egy 50-est tudtam játékba vinni. A gép automatikusan tolja az osztást (ezzel megspórolva a krupié töketlenkedését), a játékosok pedig a saját touch-screen-jükön kopogtatva nyilatkoznak, ha rájuk kerül a sor. Egynek jó volt, és azt a 20 dollár bukót végülis megérte, hogy ilyet is próbáltam. Szarul ment a lap, de segg is voltam; null-szaldóra kijöhettem volna, ha nem vagyok így berozsdásodva.

Azért itt is kaptam egy kicsit az ozzik paraszkodásából: a kasszás csaj fölött legalább egy percig álltam, mire abbahagyta az ugatást a szomszédos kollegájával, és nagy kegyesen megkérdezte:
- Segíthetek valamiben? (Mi a faszt akarsz??? Nem látod, hogy beszélgetek / reszelem a körmöm / sudokuzok?)

A kaszinóból kijövet még láttam egy fazont vékony-csíkos gengszter-öltönyben lila-fehér bowling cipővel (megint jót röhögtem), majd vonatra szálltam, és hazamentem.

Holnap reggel repülök Tasmániába (remélem, hogy ezt még Lajos sem felejtette el, mert náluk fogok megszállni).

Foci, motorsport, és WRC

2010-07-05T18:26:00.009+12:00

Kicsit tömény volt ez a hétvége... Péntek éjjel nem aludhattam, mert meg kellett nézni az aktuális negyeddöntőket. Heroikus küzdelmet vívtam a szemhéjaimmal; 10-15 perces darabokban aludtam összesen vagy másfél órát a meccsek előtt/között/alatt. Szombat reggel már nem volt érdemes lefeküdni, mert a felettem lakó főbérlőim kislánya úgyis állandóan hisztizik. (Nem azért, mert engem elviselhetetlenül zavarna, de nagyon kijárna már a kiscsajnak egy jól irányzott saller - kizárólag pedagógiai célzattal mondom.)

Inkább kimentem Woodhill-be endurózni a Csepcsényi család felével. Sokat nem élvezhettünk belőle, mert a DR tragikus hirtelenséggel beszart, mikor Attila eldobta valahol az erdő mélyén... Egy jó óráig tartott, mire visszatolta félútig, ahol aztán beindult, de nem volt benne semmi erő. Éppen csak vissza tudott vele evickélni a parkolóig.

A veszteség ellenére a járműflottám még így is szufficitben zárta a hétvégét. De ne szaladjunk ennyire előre...

Hazamenés után kora este lefekvés, aztán éjjel 2-kor német-argentin, aztán megint némi alvás. Vasárnap reggel Gáborral mentünk motort nézni. Gyakorlatilag megtaláltuk Zéland legjobb állapotban lévő 250-es postás-Yamaháját, és szemérmetlenül alacsony összegért hoztuk el egy olyan fazontól, aki úgy adja el a járműveit, hogy előtte elvégzi rajtuk a szükséges karbantartást... Az egész zélandi gépjármű-piacon (a motorok között meg főleg) ritka az ilyesmi, mint az albínó kiwi. Szerencsére motor-jogsi híján Gábor kölcsönadta a vasat, hogy amíg a Suzukit meggyógyítom, addig se kelljen már busszal munkába járnom.

Este meg Zsuzsiékkal mentünk nekem autót nézni. Vettem Hamiltonban egy SUBARUT!!! A képek csak illusztrációk (valamiért eltűnt a TradeMe-s hirdetésből a kép és a neten ezeket találtam... Nem röhög!):

A Subaru egyébként itt korántsem olyan elérhetetlen, mint magyarhonban. Az Impreza STI ugyan nyilván itt sem a Moszkva-téri trógerolós cigányok bevásárló-autója, de azért annak ellenére, hogy a Subaru presztízs-márka, egy Legacy-t, vagy egy Forester-t azért majdnem bárki meg tud venni.

Nekem pedig, mint mondtam már, egy olcsó városi autó kellett. Az eladott Starlet árához még egy kis pénzmagot hozzácsapva lezúztunk Hamiltonba megnézni ezt a kis Justy-t. 120 ezer kilométer, és rozsda-mentes (valószínűleg azért, mert acél sincs benne...). Itt-ott kicsit meg van nyomva, de szerintem semmi komoly, hiszen egy közepes erejű ütközés hatására is biztos, hogy az egész autó alufólia-galacsinná gyűrődik. A beltér egészen egészségesnek tűnt, úgyhogy meg is vettem.

Ez egyébként egy 1-literes, három hengeres, 47 lóerős 2WD modell, ami azért jó, mert internetes források szerint szürreálisan alacsony a fogyasztása. (Már mérem...) Az extra-lista:
- fordulatszámmérő(!)
- informatív, szervo-mentes kormánymű
- állítható kormányszög. Nem csak fel-le, hanem oldalra is: ha egy - az eladóhoz hasonlóan - erős testalkatú (lásd még: szekrény) bro rátehénkedik, akkor a kormány egyszerűen elgörbül. A próbaúton még nem vettem észre, de hazafelé már kezdett zavarni, úgyhogy meg kellett állnom visszahúzni.

Egyébként már a hazafelé vezető úton beleszerettem az autóba. Azt hittem, hogy egy literes motorral szerelt 5-ajtós kocsi szükségszerűen tetű-lassú. Nem így van! Nyilván a teljesítmény/tömeg arány a lényeg, amiben a kis Subaru nem is olyan rossz. Minden valamirevaló autó-buzi legörbülő szájjal figyeli, ahogy a kortárs autó-tervezés feledésének homályába veszik a zseniális colin chapman-i filozófia: "Simplify, then add lightness!" Pedig a csávónak aranyba kéne foglalni a nevét: ő már akkor tudta, hogy mi hegeszti fel a vigyort a drájvör arcára, amikor apáink is még csak a csattogós lepkét tologatták. (Ja; lehet, hogy nekik még nem volt olyan... akkor üveggolyóztak a grundon.) A kilencvenes évek elején gyártott kis Justy pedig büszkén képviseli ezt a nagyon is méltatlanul mellőzőtt autó-konstruktőr értékrendet. A Waikato Expressway-en Auckland felé végre újra átélhettem a lassú száguldás élményét, amit kocsiban legutóbb talán tini-koromban éreztem, mikor 90-nel végigrongyoltam a családi Trabanttal a dunakeszi lucerna-földeken. A kis 8 és fél mázsás Justy pedig pont úgy pattog-dolgozik az úthibákon, mint a laprugós Trabi. Esőben a kiwik már 60-nal száguldva is rettegve ragasztják kővé meredt tekintetüket az útra, úgyhogy egész hazafelé toltam ki a mazsolákat a belső sávból. Az erős oldal-irányú széllökések pedig a Harbour Bridge-en okoztak derűs pillanatokat. (A pehely-súlyú Suzukival a nedves-olajos aszfalton ugyanez inkább halál-közeli élmény, de négy keréken csak a felhőtlen kacagás marad...) Végül az Onewa Road-i lehajtón elhagyva az autópályát 80-nal még átcsusszantam a besárguló lámpán, hogy aztán magabiztosan drifteljek be az emelkedős jobbosba. Petter Solberg bekaphatja!!!

Nem is tudom, hogy volt -e valaha ennél őszintébb autóm... A szar Prelude a kanyarban nincs ehhez képest vezetési élmény terén. Ugye mindenkinek megvan az, amikor az ember a kocka-Ladában, vagy az ezerkecskében (a Samara már puhány) a váltógombon felejti a kezét? Akkor tudjátok, hogy milyen, amikor érzed, hogy gördülnek a fogaskerekek, aztán terhelés-váltásra megrántja a markodban a váltóbotot... A hangja pedig már tegnap ismerős volt valahonnan, de sokáig nem tudtam beazonosítani. András szerint a sor-három az gyakorlatilag egy fél V6... :) Ma viszont rájöttem: akkor hallok hasonló motorzajt, amikor a TV-ben rally-közvetítést adnak az on-board kamerával. Na jó: ebben nincs tüsszögés, de egyébként dettó... :)

Hétköznapi örömök

2010-06-30T05:13:00.006+12:00

Ausztráliát kellene írnom, de most ez jut eszembe. A kötelező házi feladatokat mindenki utálja; hátha ez is érdekes lesz...

Jööööööööööööööööeeeeeeeeeeeeeeeeeeej! - ezt a hangot Katiéknál szoktam adni, amikor beesem hozzájuk, és hogy-hogy nem: van valami maradék az ebédből. Átalában veszem a fáradságot, és megkímélem a családot attól, hogy fintorogva vacsorára is például karamellizált körtével tálalt bárány-steaket kelljen enniük gombás rizzsel (Desszertnek meg vanilía-pudingos túrósrétest).

Tegnap viszont nem náluk voltam, hanem meló után bementem a városba megnézni egy kocsit, mert elvitték a hulladék Starletet, és megint csak egy autóm van. (Kell egy másik, na: nagy megbízhatóságú, mission-critical hardware rendszerek előállításának legegyszerűbb architekturális megoldása a mirroring...)

Most mindegy, hogy mit néztem (megint egy manuális vátós bukólámpás Prelude-öt szerettem volna); ha már bent voltam a cityben, akkor már kerültem egyet a Food Alley nevű food-court felé. Az őshazában élők nem biztos, hogy ismerik a kifejezést: a food-court az a hely - általában plázákban - ahol pár tucat asztal köré egymás mellé van hányva 10-15 gyors-kifőzde, hogy a parasztoknak ne kelljen értékes vásárló-időt arra pazarolniuk, hogy elmennek messze enni.

Szóval a kocsi elég szar volt, úgyhogy fájdalomdíként (nem kellemes az esti sötétségben, sötétített plexiben esőben motorozni) bementem a Food Alley-be venni egy Mee Goreng-t a kedvenc maláj helyemen. A Food Alley egyébként a food-courtok között is abba a kategóriába tartozik, amit nagyon szeretek: nincsen nagypályás csillogás, meg EU-konform higiénia, amivel a gyenge kaját kompenzálni lehetne... A hétvégén már voltam itt, de a megszokott kukta-srác helyett akkor egy csajszi kontárkodott: a Mee Goreng-je erős 3-as. A srác viszont mindig ugyanúgy (hibátlanul) csinálja. Sehol máshol nem tudják így; már közel állok hozzá, hogy elkérjem tőle a receptet - nem tudom mi lesz velem, ha ő kilép onnét... Most már úgy mentem be, hogy ha nem ő van, akkor kifordulok, és inkább eszem otthon egy vajas kenyeret. Egyébként muszály elvitelre kérni, mert nevetséges összegért akkora adagot csinál, hogy összeszarja magát, aki egyszerre akarja megenni... Szerencsére most a srác volt az ügyeletes.

A felét betúrtam vacsorára; a másik fele holnap lesz ebédre. Jöööööööööööööeeeeeeeeeeeeeeeeeeej...! (Legközelebb tényleg elkérem a receptet.)

New Zealand vs. Paraguay: 0-0

2010-06-25T05:16:00.003+12:00

Hát ebből az álomból is föl kellett egyszer ébredni... A meccs jó szar volt. Már előtte is megfordult a fejemben, hogy inkább a szlovák-olaszt kéne nézni (nem bírom már ezt a feszültséget). Ha viszont nyertünk volna és nem látom, akkor meg azért téptem volna ki a hajam.

Most egy pubban néztük a Viaduct-ban. Hétköznap éjjel 2-kor annyian voltak, amennyien szombat este szoktak lenni. Sok esemény nem volt; a lelkes tömeg viszont azért csak felhördült a kevés helyzet láttán. Én igazából rosszabbra számítottam; a csoportból egyértelműen a dél-ameriakiak voltak a legveszélyesebbek. Most az egyik szemem sír, a másik nevet. Az All Whites természetesen hősként jön haza, hiszen ember felettit teljesítettek így is. Egyedül szegény Elliot-ot sajnálom nagyon, akinek látni lehetett az arcán, hogy az életének csúcspontját jelentő néhány hét ért most véget...

A legszebb örömöm viszont az, hogy van igazság: a foci-történelem legszánalmasabb és legérdemtelenebb világbajnokai is csoport-utolsóként húzhatnak haza. A szlovákok igazából csak feltették a pontot az i-re azzal, hogy rommá verték ezt az önmagukat braziloknak képzelő, bűn szar, anti-focistákból álló olasz csapatot. Én a helyükben máris indulnék a Riviérára a franciákkal strand-focizni: ez az a két csapat, amelyik nem kezdheti el túl korán a felkészülést a következő VB-re...

Italy vs. New Zealand: 1-1

2010-06-21T04:13:00.002+12:00

Az ész megáll!!! Smeltz tol egy gólt a hetedik percben, hiszen ez a dolga. A nap hőse Paston, aki elektronfelhőként az egész kaput elállta a meccs hátralevő részében. Az olaszok edzője pedig végre megnyugodhat, mert beérett a sok-sok év defenzív taktikájának gyümölcse: a csapatból már senki nincs, aki emlékezne rá, hogy hogy kell akció-gólt lőni. A világbajnokok jobban teszik, ha visszamennek Mammához a konyhába pastát szaggatni; ő majd megsimizi a buksijukat, ha szegény kis bambino elesett a füvön, és megütötte az arcocskáját.

A köcsög guatemalai tudós meg menjen vissza kutatni!

Video killed the radio star

2010-06-20T21:09:00.007+12:00

Nnna. Hétfőn (holnap) fél egykor a Kossuthon leszek. Ha néha úgy tűnik, mintha a válaszokat papírról olvasnám, az csak a véletlen műve lehet... :)

A hétvégén web-kamera install Ubuntura: kétszer fél nap. Legközelebb esküszöm, hogy belebaszom a jégcsákányt...

Rádiósztár leszek!

2010-06-17T17:09:00.002+12:00

Most kaptam Stucky barátomtól e-mailt, hogy riportműsort készít a nemtommilyen magyar rádióba a foci VB-t közösen néző baráti társaságokról (különös tekintettel az Új-Zéland - Szlovákia meccsre). Állítólag én leszek az egyik interjúalany. Jövő héten lesz. Hogy mikor és melyik rádióban, azt majd megírom!

Addig is tekintsük meg, hogy a Tutti Bianco szétkeni a Wattie's pizzaszószt a digók száján! Vasárnap éjjel fél 2-kor Csanádnál...

New Zealand vs. Slovakia: 1-1

2010-06-16T09:25:00.004+12:00

Akit érdekelt, az biztos mindenki látta a Meccset, ahol Új-Zéland történelmet írt. Nem sok jót vártam az első félidő után; a szünetet követő károgásomat (mar érik a szlovák gól...) egy percre rá igazolták a tótok. Szerencsére azonban megtették nekünk azt a szívességet, hogy idióta módon ráültek az eredményre a hátra levő fél órában. Még a szánalmas, az utolsó 10 percben végrehajtott három cserés időhúzást is bedobták. Vesztükre, mert a kiwik nem fogadták el, hogy 60 percig tart a mérkőzés...

Reid góljánál a north shore-i kiwi-magyar ultrák egy emberként ugrottak fel (még a divatos, Beckham-es sérülése miatt egyébként kispadra szoruló Hobe is...).

Mondanom sem kell, hogy a csapat azonnal mennybe ment; itt most a csapból, meg a benzinkutakból is az All Whites folyik (gázvezeték egyikünknél sincs; ebbe a médiába nem tudom, hogy mennyire tört be a hír).

A következő meccsünket az olaszokkal vívjuk vasárnap éjjel. Ha ők is hozzák ugyanazt a jaték-ölő focit, ami tőlük megszokott, akkor még bármi megtörténhet, mert a kiwik most vérszemet kaptak...

FORZA ALL WHITES!!!

Autóhirdetés

2010-06-15T20:06:00.002+12:00

Vissza megint a jó öreg Aucklandbe... Nem mondtam még, de sokan tudják, hogy pár hete vettem egy kis Toyotát városi autónak. Nagyjából annyit ér, amennyibe került (850 dollár), ami azt jelenti, hogy egy kis karburátor-beállítással, kuplungcserével, üléstámla-javítással, miazmással egész mokány kis autót lehetne faragni belőle. (Bár a múltkor egy izmos esőben kicsit megmakacsolta magát... ledöglött na. De már elmúlt.)

Csakhogy közben van három másik járművem, amin kábé ugyanennyi tennivaló van, és pont most kaptam hányingert az esőben szereléstől, úgyhogy felraktam az "új" verdát a TradeMe-re. Sajnos közben kiment a fejemből, hogy itt hogyan bonyolítják az autó adásvételt... Nem; nem a papírmunkára gondolok.

Én jóhiszeműen arra számítottam, hogy majd telefonon jelentkeznek a potenciális autóvásárlók, akik úgy vesznek autót, ahogy én szoktam. Helyette ez történt:

1. az aukción rákérdezett valaki a kocsi előéletére. (Ez rendben van.)

2. megkérdezte valaki, hogy nem cserélem -e el egy Wii-re.

3. megkérdezte valaki, hogy nem cserélem -e el a BMX-ére.

4. vasárnap telefonon felhívott valaki, hogy megnézhetné -e a kocsit hétfőn. Persze, gyere. Nem jött.

5. ma reggel felhívott egy észak-Delhi akcentussal rendelkező hang, azzal a tipikusan cigányok agyából kipattanó beugratós kérdéssel, hogy: "So what's the rock bottom price, you'd let it go for?". Beszélgettünk még egy kicsit, amíg meg nem kérdezte, hogy levinném -e a kocsit Manukauba, hogy megnézhesse. (Nem.) És ha félúton találkoznánk? (Nem.)

6. SMS: "Hi iz ur starlet rwd i kud b kean" - Nem válaszoltam. (Igazi wannabe-drifter tudná, hogy a Starlet a 3. generációtól első kerék meghajtásos.)

7. kicsit később ugyanaz a csávó: "Hi thea i am enquiring abwt ur toyota starlet i waz wondering if u wud b kean on 700 kash tadae"

8. fél órája jött egy SMS egy másik számról:
- Hi is ur 89 starlet stil for sale?
- Yep - gondoltam válaszolok.
- W0uld u take 700 cash 2mrw?
- No
- Wats the l0west price ul accept? - erre már nem válaszoltam.

Kicsit elfáradtam. Nem hiszem el, hogy itt, ahol mindenki oxigén helyett is TradeMe-t lélegzik, nem tudja (vagy leszarja), hogy hogyan működik egy aukció. Meghirdetem valamennyiért, beállítok egy kicsit magasabb árat, amiért már el is vihető, meg egy kicsit még magasabb harmadikat, amennyiért aukció nélkül lecsapható. Pont. Ha Wii-re, BMX-re, babakelengyére, kiló heroinra, vagy neutronbombára akarom elcserélni, akkor inkább kiviszem az Ecserire, bazmeg!

Great Ocean Road

2010-06-14T21:10:00.007+12:00

Na jó; írok gyorsan még egyet, hogy haladjak. Ez rövid lesz.

Április 23, péntek

Azt terveztem mára, hogy - kerül, amibe kerül (csak olcsó legyen) - kibérelek egy motort, és azzal megyek a Great Ocean Road-ra. Ez egy partszakasz Melbourne-től délre, ami állítólag végig gyönyörű (olyan, mint a Need For Speed-ben a coastline-pálya). Viszont a lényeg, hogy ott van a híres "12 apostol" sziklacsoport. Lelövöm a poént (mert nem lesz); így néz ki:

Viszont a meteorológia esőt mondott, úgyhogy inkább autóval indultam el, mert szerencsére Attila odaadta a családi halottas kocsit:

Igen; ez is egy Falcon, csak a két generációval újabb, mint amit a múltkor megnéztem. Állítólag ez volt az egyetlen autó, amire Attila annak idején be tudta cserélni a totálkárból felépített, rásózott, majd újra a széthullás jeleit mutató Subarut. Ebbe viszont gázt kellett rakatni, mert nem keveset fogyaszt... Nekem egy padlógáz alkalmával sikerült egyszer egy 56.6 l/100 km-es pillanatnyi fogyasztást produkálnom vele (a computer legalábbis ennyit vallt be a műszerfalon). Megbeszéltük, hogy azért ez nincs rendjén, hogy amíg a régi doboz-Falcon 12-13-mal elmegy, addig ez beveszi a 15-öt is (benzinből, mert a gázból lecsúszik a 20 is...) Szerintem mondjuk valami baj lehet vele még akkor is, ha ez egy kicsivel még nagyobb, mint a régi típus. (Kár, hogy nem raktam mellé semmit, mert így nem látszik, hogy milyen ELBASZOTT NAGY.)

Mindegy; elindultam vele. Mire kiértem a Great Ocean Road-ra, addigra már szakadt az eső úgy, hogy semmit nem lehetett látni. Ez így is maradt egész nap (hiába szundítottam egy jó órát valahol útközben), úgyhogy hazafelé vettem az irányt anélkül, hogy egy szottyos apostolt, vagy akár egy csatakosra ázott koalát láttam volna (Zsuzsi szerint ott az erdőben látni kellett volna őket...)

Pont a délutáni csúcsban értem a város közelébe, és helyettük nézhettem ezt:

A belvárosban aztán kétszer basztam el a lefordulást a kezemben tartott telefonkönyv-vastagságú Melbourne-térképpel. (Ki gondolta volna, hogy a város nyugatról érkező autópályája NEM ÉR ÖSSZE a keletivel...?!?) Utána elővettem a GPS-t, ami cirka másfél óra alatt hazanavigált a hátralevő 25 kilométeren. Nem akartok Melboune-be autóval dolgozni járni!

Hogy a napnak mégis legyen némi tanulsága, itt van egy társadalmi célú hirdetés a Great Ocean Road-ra vezető útról. (Ekkor hittem el Attila elméletét a matriarchális berendezkedésű, fájdalmasan primitív ausztrál társadalomról...)

Melbourne, délután

2010-06-14T18:37:00.013+12:00

Kicsit bele kéne húznom ebbe az élménybeszámolóba, mert ebben a tempóban durván háromnegyed évig fog tartani mire befejezem. Mindegy; most lefutom a kötelező Melbourne-ös fotóblog-kört, aztán majd meglátjuk...

Április 22, csütörtök, délután

Eddigre már kezdtem lemerülni, mint a Duracell-nyúl. A városba befelé menet a vonaton már aludtam, pedig még csak dél volt... Itt vannak a belvárosban készült képek. Kivéve ezt; ehhez a Mercihez még az utcából sem kellett kimennem:

Na ugye; mit mondtam!!! Itt sem általlják az olajfinomítókkal, gyárkéményekkel és konténer-lerakatokkal telebaszott megyét "garden state"-nek hívni.

Ez itt a Federation Square - a főtér. Ez mind ott van a Young & Jackson mellett :)

Flinders Street station (pályaudvar)

ACMI - Australian Centre for the Moving Image (MOZI, bazzeg!)

St Paul's Cathedral

A tipikus melbourne-i sikátorok kávézókkal, és pubokkal:

Collins Street (a Váci utca):

Itt majdnem láttam játszani ezt a csávót is, de végül nem bírtam kivárni, mire összeszereli a cuccát. Szerencsére meg tudtam állni, hogy egzotikus szuvenírként látatlanban (hallatlanban) CD-t vegyek tőle. Ott csak gitár volt nála, úgyhogy semmi nem utalt arra, hogy ilyen Jean Michel Jarre-os pszicho-zenét játszik (Én hosszú távon ideges leszek tőle; aki utálja, az nehogy kattintson!!!)

Windsor Hotel

Parliament of Victoria

A minden városban nélkülözhetetlen Kurva Magas Turista-Lehúzós Kilátó Torony:

Eureka Tower

villamos nagyban

Yarra River

Yarra-korzó

Nnna. Ez is megvan. A következő posztban mérsékelten sikeres Great Ocean Road-kirándulás! Addig szörfözhettek másfelé.

Foci

2010-06-11T14:51:00.003+12:00

Ez az aucklandieknek szól: nincs kedvetek összeülni valahol, hogy megnézzük, ahogy a nemzeti válogatott megalázó vereséget mér a tótokra? Kedd este 11-től az egyesen...

Ubuntu upgrade

2010-06-04T20:06:00.003+12:00

Ez most nem Ausztrália.

Görcsben levő gyomorral (és nem csak azért, mert tegnap óta fosok valami vírus miatt) ma nekiálltam upgrade-elni a gépemet Lucid Lynx release-re. Precíz informatikus módjára nem csináltam backupot semmiről, hanem vettem egy nagy levegőt, és megnyomtam a gombot. Negyed háromkor kezdtem el; fél nyolcra sikerült setupolni a dupla-képernyőmet úgy, hogy megint működjön... Nem megyek bele a részletekbe, mert úgysem érdekel senkit.

Remélem, hogy az összes Ubuntut fejlesztő kis suttyó flannel-inges, kordbársony-nadrágos, szemüveges önjelölt programozó napokig tartó kínok között fog megdögleni.

Ringwood, Melbourne

2010-06-03T18:11:00.004+12:00

Április 22, csütörtök, reggel

Másnap reggel van, és itt ülök Ringwood-ban. Szerencsére Attila eljött a találkozó helyre. Nem sok időnk volt tegnap este beszélgetni, mert ő bicajjal jár munkába (Ringwood 40 km-re van a munkahelyétől. Nooormális?!?) és 6-kor el kell indulnia, hogy beérjen. Azt mondja, hogy azért munka után hazafelé az utolsó 10 km már egy kicsit kellemetlen...

Azért előjöttek az ilyenkor kötelező témák (mi a helyzet Zélandon; milyen Melbourne-ben élni, stb.), és amiket mondott, az még jobban ráerősít az Amerika-teóriámra. Nem tudom pontosan visszaadni a szavait, de volt a párbeszédnek egy ilyesmi részlete:

- És milyen itt élni?
- Te; kellemes, mert jólét van, de azért gondolkodunk azon, hogy visszaköltözünk valahova Európába. Vannak dolgok, amiket nem tudok elfogadni.
- Például?
- Ilyen primitív, suttyó népséget én még nem láttam!

Persze az övé is csak egy vélemény, de mivel tanult és világlátott emberről van szó, ezért hajlamos vagyok hitelt adni a szavainak. (Ugyan ő még azt hiszem, hogy Amerikában nem élt...) Elmondta, hogy nem egyszerűen sötétek az ozzik, hanem rosszindulatúan, hátba-döfősen, intrikusan, és egyben kioktatóan primitívek. (Jenkik, anyone?) Én persze nem vagyok rasszista; szerintem a világ összes népe állat mód buta (a magyar sem kivétel): nem a nemzetek között kell keresni a különbséget.

Elmondta még, hogy örül neki, hogy családos ember, mert az ozzi csajokat bottal sem piszkálná. "Ezek SEMMIRE nem használhatók!" - ezek voltak az ő szavai. És azt, hogy "SEMMIRE", még meg is nyomta egy kicsit... :) Ezt mindenki úgy érti, ahogy akarja, de szerintem eléggé egyértelmű volt... Itt jött elő megint az a téma, hogy el kell innét költözniük, ha nem akarja, hogy a most két éves lányából is OZHP legyen. (Döbbenetesen kreatívan bánok ezekkel a mozaikszavakkal, mi?)

"Igaz, hogy otthon keresnék vagy havi 80 ezret, amiből azért nem lenne egyszerű eltartani a családot, de hát ott is élnek az emberek..." Erre én rávilágítottam, hogy ezt mondjuk meglehetősen átgondolatlan dolog innét Melbourne-suburbiából egy sörrel a kezében kijelenteni, mire ő egy grimasszal jelezte, hogy azért a részleteket még ő sem dolgozta ki teljesen...

Erre megegyeztünk, hogy azért a seggünket a földhöz verhetjük, amiért tulajdonképpen kiválasztottak vagyunk, és a világ tetszőleges pontjáról fikázhatjuk, amit csak jól esik. Persze én is mindig hangoztatom, hogy mennyire hányok a programozástól, de azért jól tudom én, hogy a picsában sem lennék nélküle.

Másrészről viszont az igazsághoz tartozik az is, amit a múltkor olvastam valahol:

"Nem azt kapod, amit érdemelsz. Azt kapod, amit kapsz.
Amit kezdesz azzal, amit kaptál: azt érdemled."

Tudom, hogy ez nagyon Zen, meg hogy behunyt szemmel mormolt "Mmmmmmmmmmmm...", de ebben a három mondatban annyi minden van, amin az ember csak néha gondolkodik el, hogy muszáj voltam beidézni. Gyorsan abba is hagyom ezt a gondolatmenetet, mielőtt filozófia-bloggá változom, és buddhista bölcsészek szétszpemmelnének a kommentjeikkel. Meg aztán különben is: ki a lófaszt érdekel az én véleményem? Na bemegyek a városba, mert ez végülis egy útibeszámolós poszt-sorozat, vagy mi...

Most olvastam egy másik blogot, ami pont témába vág; ezt olvassa el az, akit mélyebben érdekel az amerikai nép. :)

Az ausztrálokról pedig ajánlom Attila blogját. (Nem hosszú, mert alig van ideje írni. Én vinnyogtam a röhögéstől...)

Sok utazás, és kevés Melbourne

2010-05-31T18:57:00.007+12:00

Április 21, szerda

Nnna! Negyed 7 van; már sötét. Itt ülök Melbourne belvárosában, a Swanson street-en. Olyan, mint a Nagykörút: dupla sávos, villamossal, meg kurva sok idegesítő emberrel. Az autók is elállják a külső sávot - pont úgy, mint ott.

Az egész mai nap gyakorlatilag utazással telt, pedig repülve a Sydney-Melbourne út nem egy nagy távolság. Sajnos 13:10-kor szállt fel a gépem, és így félbe volt vágva a napom. Elméletileg háromnegyed háromkor értem Melbourne-be; gyakorlatilag 5 óra lett, mire az Avalon "reptérről" (MUHAHA!!!) beért a busz a belvárosba. Elég szar a kép, de muszáj feltennem - ez az Avalon repülőtér (na jó; a széle lelóg a képről...):

Egyszerűen rejtély, hogy miért kell egy puszta közepén levő tyúkszaros pajtát, meg a körülötte levő három bádog vetőmag-raktárat reptérnek kinevezni, és használni. Hogy hitelesebbé tegyék az illúziót, azért még megkérték a traktoros Johhny-bát, hogy hegesszen már valami kortárs-szobrot a bejárat elé, hisz' mégiscsak Ausztrália "legeurópaibb" városának az egyik légi-kikötőjéről van szó... Ő meg - egy naiv képzőművész és egy meggyőződéses komcsi minden esztétikai érzékét mozgósítva - ezt hozta össze:

Esküszöm, hogy ezt nem én fotoshoppoltam össze! Ez így áll a taxi-drosztok, és a reptér bejárata között...

A rozsda-ette alkotás elől jó drága busz visz be másfél óra alatt a belvárosba. (Komolyan mondtam, hogy ez az egész fos a Hortobágy közepén van!)

A városhoz közeledve azonban változik a tájkép. Hirtelen kigyulladt a fejem fölött a kis izzó... Már idáig is gyanús volt, de itt Melbourne-alsón egyértelműen bizonyosságot nyert, hogy Ausztrália tulajdonképpen Amerika déli-féltekére kihelyezett tagozata. Mindenhol ugyanazok a keskeny sávos szar utak, az ormótlan kamionok, az ideges emberek, az elbaszott megalomániás épületek, meg a folyamatos építkezés mindenhol. Még saját New Jersey-jük is van:

Az, hogy a belváros főutcáján villamos jár csak azért van, hogy átbasszák az európai turistát. De én résen vagyok!

Elméletileg 9-kor találkozom Attilával (ő a Krisztián tesója), mert nála fogok itt lakni. Holnap majd világosban megnézem a várost.

...

Újabb intő jel: felkeltem, és 200 métert tettem meg a Körúton a következő kocsmáig. Ez alatt egy faszi a kezembe nyomott egy röplapot, ami szerint a Szcientológiai Egyház ingyen letesztelné az IQ-mat. Anyádat teszteld, köcsög!!! (És ezeket még mindig senki nem rúgta fel jó magasra! Hát hová tart a világ?!?)

Egyébként most kóstolom a city legpatinásabb pubjában (Young & Jackson) a Fat Yak nevű találomra kiválasztott, aranyárban mért sört. Ilyen kurva jó sört még nem ittam!!!

Ez a kép másnap nappal készült a helyről

Blue Mountains

2010-05-30T15:27:00.013+12:00

Április 20, kedd

Beállítottam a telefonom ébresztőjét reggel 6:40-re, hogy fél 8-ra ki tudjak érni az autókölcsönzőhöz. Föl is keltett, így kimentem az állomásra, mert két megállónyit vonatozva egy pillanat alatt ott lehettem. Az állomáson láttam, hogy még csak 5 óra van, hiszen a telefonomat nem állítottam át ausztrál időre... Visszamentem még aludni két órát.

Második nekifutásra elvonatoztam a St. James megállóig, ahonnét gyalog már közel volt a Thrifty. Kicsit korán értem oda, úgyhogy a környéken még vettem valami szar milkshake-et reggelire egy kisboltban, ami előtt ez állt:

Üdítő volt látni, hogy a az ozzik a hónaljszárító-, és a seggrakéta-stíluson kívül más motorépítési trendet is ismernek. (A kiwik nem.) És nem ez volt az egyetlen café-racer, amit a 3 hét alatt láttam, úgyhogy nem a vak-véletlen sodorta elém.

Nyitáskor végre rátörtem az ajtót a kölcsönzőre, ahol Kispolszki (vagy Hyundai Getz) helyett ápgrédeltek, mert nem volt már fapados autó a telepen: kaptam egy ilyen édibédi Corollát:

Ennek viszont labirintus volt a váltója helyén (nem csoda, hogy levezettem vagy 20 kilométert direkt hármasban...)

Mikor megkaptam, akkor azt gondoltam, hogy ha a menetrend szerint a vonat 2 óra alatt kiér Katoomba-ba, akkor autóval elég lesz rá másfél. Hát nem. Mivel ugye a reggeli csúcsban indultam el, és Sydney útjai a városból KIFELÉ is be vannak dugulva, ezért egy órán keresztül nézhettem az autókereskedésekkel és gumisokkal tarkított tájképet, amíg végre kivergődtem hússzal a sztrádáig.

Ilyenkor éreztem másodszor igazán, hogy zélandi vagyok. (Aucklandben NINCS dugó! Sydney-ben van, meg Pesten!) Nem is értem, hogy Crocodile Dundee-t minek kellett New York-ig elcibálni ahhoz, hogy nagyvárosi kalandokban legyen része. (Jó, jó: értem én, hogy így szólt a forgatókönyv, de 40-45 év Kakadu National Park után Sydney untig elég lett volna neki. Sőt onnét nézve tulajdonképpen a dunakeszi lakótelep is majdnem Manhattan...)

Na mindegy: végre kiértem a sztrádára, ahol aztán az amerikai stílusú 60-90 km/óráig terjedő sebességkorlátozások vannak érvényben - néha egy-egy lámpával megszakítva az ámokfutást. Egy szó, mint száz: negyed 11-re kiértem Katoomba-ba. Egy óra alatt bőven meg tudtam nézni az Echo Point-ot,

meg lesétáltam a Three Sisters-ig is:

Az utolsó képen látszik, hogy tényleg kékek a hegyek. Egyébként ez a völgyeket beterítő sűrű eukaliptusz-erdő miatt van: a fák által termelt gőzők miatt a levegő-perspektíva sokkal intenzívebb, és így a távolból kéknek látszanak az ormok.

eukaliptusz

Az egy-órás bejárás egyébként azért fontos, mert a kilátó 1 km-es körzetét nem általlották fizetős parkoló övezetté tenni. Nem a helyszűke miatt, csak hogy tejeljen a paraszt. $3.80-at az első óráért, és $4.40-et az utána következőkért... Kiköhögtem, majd a látványosságok 55 perc alatt történő megtekintése után kéjes mosollyal még átvettem a cipőmet az autó mellett álló - már tollát kapcsolgató - parkolóőr előtt. Mentem tovább a másik kanyonhoz, de előtte vettem némi csokit a helyi csoki-készítő "művésznél":

Hát ez egy ilyen ország... A Beverly Hills Cop óta tudjuk, hogy elég sok minden belefér az "art" fogalom alá. A szomszéd utcában például ez volt a művészet:

A másik kanyon két leglátványosabb kilátója 9-10 km-rel odébb, a Blackheath nevű falucskában volt. Lerohantam őket, mert komolyabb gyaloglást mára nem akartam betervezni a tegnapi talpgörcs-közeli állapot miatt. Egyébként itt is csak giccsesen szép függőleges sziklafalak, meg eukaliptusz-erdők voltak.

Egy pofa sör legurítása után zúztam vissza a városba - persze csak óvatosan, mert úgy tűnik, hogy a new south wales-i rendőrök gyémánt-kemények:

Itt van még egy fotó a Coca Cola reklámról Kings Cross-ban (ott volt a kölcsönző), ami a LP szerint ennek a kerületnek a nevezetessége... (jó, jó; hát szegény ember vízzel főz: Sydney-ben úgy alakult, hogy nincsen Colosseum, meg Akropolisz)

Holnap Melbourne... Mindent mérlegre téve azért tudnék itt élni. Sydney jó hely.

Megtaláltam:

2010-05-23T20:38:00.001+12:00

Ezek a legjobbak :)

Sydney belváros

2010-05-23T12:35:00.013+12:00

Április 19, hétfő

Ma semmi említésre méltó nem történt. Körbegyalogoltam a belvárost, úgyhogy csak fotók vannak:

alien a Central Station-ön

Anzac Memorial - gyakorolnak az Anzac Day-i rendezvényre

Hyde Park. és a St Mary's Cathedral:

Ez nem tudom mi, de amilyen ronda, olyan sok van belőle

Sydney Tower

Sydney Harbour a Tower-ből fényképezve

Royal Botanic Gardens:

Innét rögtön az Operaházhoz jut az ember, ahol aztán megint belebotlik az aljasul elhelyezett szuvenír-boltokba, és otthagy 65 dollárt 2 pólóért, meg egy szalmakalapért. A világ pénzét el lehet itt kúrni, ha nem figyel oda az ember. (És én sajnos most úgy jöttem, hogy nem fogok figyelni...)

Ekkorra eléggé kivoltam már a gyaloglástól. Kiderült, hogy a kínai tornacipő nem jó arra, hogy hozzászoktasson a túrázáshoz; nem sok választott el a nap végére a talpgörcstől. Vigaszdíjként gyorsan vettem egy adag bébi-polipot valami görögtől a hajó-allomás mellett az utasellátóban, aztán hazavonatoztam.

Most meg iszom valami fos "Strongbow"-t a backpecki pubjában. Asszem, hogy ez cider lesz (csak meg kellett volna kérdezni a csapostól, hogy tényleg sört kérek -e...) Szerencsére a kiwik nem nagyon szerethetik a cidert, mert Zélandon nem könnyű így árnyékra vetődni egy ismeretlen márkával...

Holnap a Blue Mountains-hoz megyek. Már ma oda készültem, de amikor a vasútállomáson megkérdeztem, akkor kiderült, hogy a vonat-buszjegy kombó is $47-ba kerül oda. Úgy voltam vele, mint a székely bácsi, aki felutazik Pestre, és a villamos első nap levágja karját-lábát. (Hát a faszom nem kéne?!?) Úgy döntöttem, hogy akkor már inkább kibérelek egy kocsit. Holnapra be is foglaltam egyet; $60 lesz egy kispolszki-kategóriás modell. Mondtam már hogy OZ baszott drága???

(Majd megpróbálom megkeresni a tavaly készült képeket is Sydney-ről; talán azok között is van néhány használható darab.)

Csak úgy összevissza...

2010-05-19T02:11:00.004+12:00

Kicsit megszakítom a beszámolót, hogy néhány helyi aktualitás is górcső alá kerülhessen.

Ez igazából akkor volt nagy hír, amikor még elindultam nyaralni: Ausztráliában a kormányzat tervbe vette a dohány-branding betiltását. Azaz: minden doboz cigin csak a márkájának a kis egyen-betűs felitata lehet némi gusztustalan, dohányzástól elrettentő illusztációval (rákos tüdő, rohadó fogak, stb.). Porszem kerülhetett a gépezetbe: a megfelelő dohánylobbis Nokiás-dobozok valami félreértés folytán nyilván nem kerültek a megfelelő zsebekbe, különben nem érhetett volna ebbe a fázisba ez az ügy.

Most mindenki lélegzet-visszafojtva figyel, hogy a dohánygyárak milyen komoly kártérítési perek beharangozásával próbálják visszakozásra kényszeríteni a törvényhozást. (Eszem-faszom megáll, hogy ezt mindenki komolyan gondolja...)

De most látom, hogy erről már Gábor is beszámolt...

Csanád a múlt héten megint leszokott a cigiről.

A gennyes ausztrál bankok ellen a gennyes ausztrál IMF 5 milliárd dolláros per-sorozatot indít, azzal a jelszóval, hogy azok aránytalanul sokat vontak késedelmi kamatért, overdraft-ért, stb.

Erre az én munkáltatóm (az egyik beperelt ausztrál holding zélandi tagja) is közleményt adott ki, ami vázlatosan így szólt:
Nem tudjuk, hogy nálunk is lesznek -e perek, de:
1. az általunk vont késedelmi díjak, meg egyéb sápok igenis igazságos mértékűek,
2. minden jóérzésű ember, aki a szerződésben előírtak szerint használja a banki szolgáltatásokat, az joggal várja el, hogy a hanyagok fizessék az extrákat,
3. az új-zélandi gazdaságnak különben is érdeke, hogy a bankjai stabilak legyenek, tehát az, hogy mi hozzájussunk a pénzünkhöz.

Bazmeg, és én ezeknek a szekerét tolom...

A fürdőszobámban megkezdődött a klónok támadása:

Bondi Beach, majd Chinatown

2010-05-17T21:58:00.006+12:00

Gyalogoltam tovább kelet felé. A Bondi Road-on rögtön beleszaladtam egy Hungarian Restaurant-ba, ahol pörköltön kívül töltött káposztát, túrós csuszát, csirkepaprikást, meg tudomisén még mit lehetett kapni egészen büszke betyáros árakon (25+ AUD egy fogás). Nem voltam már messze a parttól, és bár már éhes voltam, odáig még kibírtam.

Ez tárult a szemem elé a Bondi Road-ról lekanyarodva:

Sajnos a képeken nem jön át, de eléggé ütőképes volt a panoráma a beachre. Pont dagály volt, és a fasza szörfös hullámok még így sem látszanak a fotókon. (Azért azt vegyük észre, hogy 28-30 órával ezelőtt még overdrive-on tolattuk a fűtést a 9 fokos aucklandi hajnalban Zsuzsi kocsijában, úgyhogy én ettől a látványtól rögtön lefostam a bokámat...)

Lementem a partra. A víz olyan 24 fok volt, de nem nagyon akaródzott az influenza nyomait sokk-terápiával kezelni, úgyhogy inkább nem mentem bele. (Eléggé fújt a szél is.)

Azért kifeküdtem egy jó órányit süttetni magam a napra, mielőtt busszal elindultam volna vissza a városba. A busz csak Bondi Junction-ig vitt el, ahol végül mégiscsak rávetettem magam a rohadék kis plüss-állatokra, amiknek odafelé még sikerült ellenállnom. Vételeztem egy kacsacsőrű emlőst, egy wombatot, meg egy koalát - jók lesznek szuvenírnek.

Innét vonat vitt vissza Central Station-ig, ami mellett laktam, de előtte még volt időm egy kocsmában élőzene mellett gyorsan meginni egy sört, majd lassan még két másikat. Eddig ismeretlen márkájú söröket nyomtam az ausztrál felhozatalból. A "Wake up!"-ba visszaérve már kezdett sötétedni. A sörök miatt muszály voltam kicsit belevetni magam az éjszakába, legalább egy kiadós kaja erejéig. Két sarokra volt Chinatown; arra vettem az irányt. Sydney-Chinatown majdnem olyan, mint Manhattan-Chinatown, csak tized-akkora, és itt hiányzik a térdig érő szemét, meg a tömény húgyszag. Ennek ellenére megpróbáltam olyan élményt megcélozni, mint annak idején New York-ban; akkor egy olyan helyet választottunk a haverokkal, amelyikben:

1. alig volt szabad hely
2. fehér arc nem evett, mert
3. latin betűvel nem volt kiírva semmi, és
4. ránézésre a fogyasztóvédelem nemhogy rögtön bezáratná, de lepecsételné, és vadul körbe is tekerné sárga "biohazard"-os nejlonszalaggal - persze csak amíg megérkeznek a dózerek, hogy végül sóval szántsák be a helyét is.

Majdnem sikerült itt is találnom egy ilyen vendéglőt, de végül az étlap beleköpött a levesbe: angolul is ki voltak írva a fogások (a többi kritérium stimmelt). Nagyon kajás voltam, és a pincércsaj szerint snack-adagokról volt szó, úgyhogy elég sok mindent berendeltem:

- egy csirkés gőzgombócot
- egy disznófül-snacket
- egy rizsbe tekert sült disznósörtét (Kurva kíváncsi voltam, hogy mi mást jelenthet a "pork-floss"? Biztos nem azt, amire gondolok, mert a "floss"-nak csak ezt a jelentését ismertem... Hát pedig de!)
- meg még valamit, amire nem emlékszem már, de mire megérkezett, addigra sweet chillis sült tofu lett disznó belsőséggel (szív, vese, ütőér, tüdő, stb.) Annak idején Hong Kong-ban a szobatársam rendelt valami hasonlót, akivel az éjszakát járva bemenekültünk egy kifőzdébe a monszun elől. Azt viszont ő inkább elém tolta, mert nem tudta megenni. (Pedig egészen rokonszenvesen igénytelen volt angol létére - nem véletlenül szálltunk meg ugyanazon a szálláson...)

Hát vazze, Kínában értik a módját, hogy hogyan kell hulladékból főzni... Ez a konyhasöpredék (amit ráadásul még meg is lehetett enni!) került 17 dolláromba a kólával együtt.

Rövid séta után jóllakott napközisként kerültem végül az ágyba...

Paddington, Sydney

2010-05-16T15:37:00.012+12:00

Aznap már nem történt semmi, mert mire megtaláltam a "Wake Up!" backpackerst, ahol szállást foglaltam, már eléggé kivoltam. Egyrészt előző éjjel másfél óra alvás jutott, másrészt meg az influenza megint úgy tűnt, hogy visszaköszön. Felmentem a szobámba, és az egész napot végigaludtam. Aztán meg az éjszakát is.

Április 18, vasárnap

Alig ettem előző nap, úgyhogy reggelre a kimerültség, és a vírus helyett már az éhségtől estem majdnem össze. Úgy döntöttem, hogy odabaszok a gépháznak: nyomok egy french-toastot reggelire.

Nem angolszász országokban élőknek: ez cukros-fahéjas bundáskenyér sült sonkával, banánnal (vagy eperrel), juharsziruppal, és jobb helyeken tejszínhabbal. A tejszínhab itt elmaradt, de ettől így is 10 percen belül kisimult az alapjáratom, úgyhogy elhatároztam, hogy kigyaloglok Bondi Beach-re (a térkép alapján olyan 4-5 km távolságnak tűnt. A Google Maps szerint inkább 7.5)

Azért nem a Circular Quay-hez mentem először, mert az Operaházat már a múltkor láttam átutazóban.

Felgyalogoltam hát Surrey Hills szélén az Albion Avenue-n, ahol rögtön meg is csapott az Ausztrália-érzés az erős eukaliptusz-illat formájában. Utam ránézésre egy buzi-negyeden keresztül (megsűrűsödtek a tranyó-plakátokkal és radiátor-hasú félmeztelen srácokkal reklámozó klubok) Paddington felé vezetett. (A Lonely Planet ezt meg is erősítette.) A LP szerint Paddington a trendi kávézók, butikok, és galériák kerülete. Ez tényleg helytállónak bizonyult.

Van a Beverly Hills Cop-ban egy jelenet. Nem tudom, hogy mindenki emlékszik -e rá... Axel Foley megérkezik Beverly Hills-be, és a Rodeo Drive-on sétálva közeledik a kifakult pólójában. Szembejön vele két faszi. Az egyikükön fekete bőrgatya, és -dzseki van, cseresznyepiros V-alakú mintával a hátán. A másikukon ugyanolyan, de piros bőrcucc; fekete mintával. Axel utánuk fordul, és kiszakad belőle a röhögés... Na ez a jelenet háromszor játszódott le velem, amíg átszeltem Paddingtont. (Nem én voltam bőrben...)

Elgondolkodtam. Zélandon 6 év alatt nem láttam embereket még olyan ruhákban grasszálni, mint itt 1 óra alatt. Itt fogalmazódott meg bennem először a gondolat, ami a nyaralás alatt csak megerősítést nyert. Ha a két országot összehasonlítjuk, akkor az első dolog, ami NEKEM eszembe jut, az az, hogy míg Ausztrália próbál éltanuló lenni az Amerikai Segg nyalásában, addig a kiwik büszkék DIY-mentalitásukra, és makacsul autonóm "majd én megmutatom"-gondolkodásmódjukra. (Igen; vannak itt Parnellben is divat-butikok, de a redneck nem frakkban megy be a belvárosi bankba sem, hanem tehénszaros szakadt pólóban, és gumicsizmában.)

Két eset lehetséges. Elképzelhető, hogy a tőlem már csak karnyújtásnyi távolságban levő zélandi állampolgárság tényleg igazi, ozzikon röhögő kiwiként fog találni. A másik lehetőség az, hogy nekem, az egyszerű proli-gyereknek a magyar virtusához eleve sokkal közelebb áll a kiwi-way...

Én ugyan nem találtam galériát, ahol százharmincezer dollárért árultak volna fehér asztalon, tányéron forgó emberfejeket, de egy biztos: ahhoz, hogy 26 fokban és 95 százalékos páratartalomban valaki bőrnadrágot húzzon csizmával a sétához, ahhoz sznob ozzinak kell lenni.

Itt van néhány kép egy hamarosan megnyíló butik ablakairól, ahol majd kibaszott kúl cuccokat vehet a lakkbőr-csizmás anyci a srácoknak:

(folyt. köv.)

A terrorista

2010-05-10T19:10:00.005+12:00

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy reggel a kisbusz néhány perc csiholás után elindult: itt nem változott semmi... Na de jöjjön a lényeg!

Április 17, szombat

Zsuzsi volt olyan ~~marha~~ aranyos, hogy alvás helyett hajnalban kivitt a reptérre a Sydneybe induló gépemhez.

Őszintén szólva kicsit tele van már a tököm ezzel a reptéri biztonsági ellenőrzéssel. Az még hagyján, hogy minden kibaszott fémdetektor alatt le kellett vennem az övemen kívül a motoros csizmámat is, amikor 3 átszállással repültem Budapestre Aucklandből. (Vissza dettó.) Akkor már kicsit pipa voltam, amikor a féktárcsa-lakatomat az egyik baszatlan securitys picsa nem engedte fel Ferihegyen a gépre, mert azzal eltérítettem volna. (Kénytelen voltam itt is venni egy lakatot...) De ami a Sydney gépre való feljutásom körül zajlott, az mindent vitt...

Zsuzsi lerakott, én pedig rögtön indultam is becsekkelni; nem volt mit szaroznom. Átmentem az útlevél ellenőrzésen, majd a csomag-röntgenen/fémdetektoron is. Vettem volna fel a málhazsákot (egy magyar katonai málhát használok gyakorlatilag mindenhova...), mikor egy egyenruhás pali odalépett hozzám. "Elnézést; csak rutinellenőrzés." Faszikám elővett egy légypapírt, és párszor vegighúzta a zsákomon. Utána beledugta a mellette levő computerbe. "Ez minek?" - kérdeztem - "drogot keres?"
"Nem. Robbanószert." - volt a válasz. Az analizátoron abban a pillanatban piros alapon megjelent az "Explosives Detected" felirat, majd diszkréten sípolt egy rövidet. Közben pedig jólnevelten megjelenítette a displayen egy grafikonon az elemzés spektrumát.

Rögtön kialudtak a terem fényei. A mennyezeten csapóajtók nyíltak és egy másodperc alatt fekete-ruhás, símaszkos rohamosztagosok szálltak alá köteleken. Mire nyeltem egyet, addigra húsz-huszonöt AR szegeződött rám a szélrózsa minden irányából...

Na jó; nem egészen így történt... :)

A pasas letette a zsákot a padról a földre, és elmagyarázta, hogy most egy kicsit várnom kell, amíg ő elmegy a Lieutenant-ért, hogy ő értékelje ki a dolgot, aztán a kutyával is megszagoltatják...

Pár perc múlva előkerült a Lieutenant. Megnézte a computer által nyomtatott papírt. Közben elmagyaráztam neki, hogy ez egy katonai hátizsák volt, és valószínűleg azért maradt rajta valami anyagnak a nyoma.

- És nem mosták ki azóta?
- Szerintem nem.
- Maga sem?
- Nem én! (A zsák a mosóport nyilván még csak kifejezésről sem ismeri, és valószínűleg vizet is csak valami extrém menetgyakorlaton láthatott...)

A faszi ekkor már mosolygott, aztán azt mondta, hogy mindjárt hozzák a kutyát, aztán ha az nem talál semmit, akkor megint megröntgenezik a zsákot, aztán atkutatják, aztán mehetek a dolgomra.

Beletelt vagy 10 percbe, mire elővezették az ügyeletes Staffordshire-t egy pórázon. Kimérten odacammogott a zsákhoz. Unott pofával vegigszimatolta, majd fintorogva elfordult. Egy kurta vakkantásnyit sem szólt, de az arcára az volt írva: "Emiatt a zokni-szagú szennyeszsák miatt ébresztettetek fel szombat reggel 7-kor?!? Na elmentek a picsába!!!"

A Lieutenant, meg a másik felvették a jegyzőkönyvet az adataimmal. Sebiék címét mondtam be, mert a departure card-ra is azt írtam, és nem akartam ellentmondásba keveredni önmagammal. Mire bediktáltam nekik a címet, addigra viszont már magam is beláttam: végül jobb is, ha az ő házukat szedi atomjaira az elhárítás a dúsító-centrifugák után kutatva...

"Fogyaszt drogot? Csak azért kérdezem, mert néhány drogról visszamaradhatott a TNT..." - kérdezte a hadnagy. Meggyőztem, hogy nem.
"Elnézést a zaklatásért, de fel kell vennünk a jegyzőkönyvet. Szükségünk van a papírmunkára..." - akkor már mindketten röhögtek...

Bekerültem a nyilvántartásba, vazze! Mostantól retteghetek, hogy mikor ér utól engem is a Rózsa Flores-i végzet (csak idő kérdése, és Sebiék köpni fognak)...

Hát így kezdődött a nagy utazás...

További említésre méltó esemény nem történt - hacsak az nem, hogy a repülőn reggelire megettem a történelem leszarabb blueberry muffin-ját. (Bár lehet, hogy ez a személyemnek szóló kitüntetett figyelemnek volt köszönhető; biztos ezzel megmérgezve akartak ártalmatlanítani mielőtt megnyomom a detonátort...)

Az a jelenet jut erről az esetről eszembe, amikor annak idején ugyanitt Aucklandben a kollegákkal a Lumley-épületben a tizennegyedikről egy szép napon végignéztük, amint a Rövidzárlatból "Johnny 5" megsemmisít egy tökéletesen jelentéktelenül néptelen utcasarkon véletlenül ottfelejtett aktatáskát a tűzoltók által messziről távirányítva...

I come from the land down under...

2010-05-10T07:07:00.004+12:00

Megjöttem. Jó újra itthon. Holnaptól Ausztrália-beszámoló következik. 1022 képet csináltam, és végig is néztem őket, mert egy dekát sem aludtam az éjjel: durván 980 fotó használhatatlan. Viszont fényesen látszik rajtuk, hogy rám férne némi botox, úgyhogy a magamról készült képekből keveset fogok feltenni...

Zsuzsi, akire a növényeim öntözését bíztam, teljesen beteg: a szárítón hagyott ruhákat kivasalta, és mellesleg ki is porszívózott. (Azért köszi, Zsuzsi!)

Ezt találtam, mikor hazaértem:

Legalább 3-4 percig eltartott, mire sikerült megint otthonosan széjjeldobálni mindent.

Egyébként másfél vonalas-füzetet töltött meg a napló, tehát írott anyagból nem lesz hiány.

Kozlemeny

2010-04-19T20:46:00.002+12:00

Majus 9-ig OZ-ban vagyok. Addig a mobilomon csak akkor hivjatok, ha valami eletbe vago fennforgas van (akkor sem fogom felvenni, mert ki leszek kapcsolva, de az uzenetet lehallgatom, ugyhogy ha ki akartok velem baszni, es lemerittetni az egyenlegemet, akkor nyugodtan hagyjatok fel oranyi rizsat a voice-mailemen)!

A blog addig valoszinuleg szunetel, mert nem akarom ekezet nelkul irni.

Igeretes anyag gyulik viszont mar ugye harom napja, es igerem, hogy meg fogom bloggolni...

Lelet

2010-04-17T02:05:00.002+12:00

Bazzz!!! Megtaláltam a hézagmérőmet! Vagy negyed éve keresem, mert a Suzukin már aktuális lenne a szelephézag-ellenőrzés.

Nemsokára indulok OZ-ba, és kerestem azt a mini-fogkrémet, amit a legutóbbi repülő-úton kaptam (és ami még elég kicsi ahhoz, hogy ne kobozzák el becsekkeléskor). Belenéztem a raktárba behányt piperetáskámba (nem röhög!), és két fogkefe, egy nagy tubus fogkrém, egy cipőpaszta, két borotva, egy csomag aszpirin, meg pár szál fülpucoló között ott figyelt a hézagmérő.

Gábor: türelem! Az akksitöltőm is elő fog kerülni (előbb, vagy utóbb)!

Van még durván két és fél órám befejezni a pakolást, meg aludni egyet. Asszem, hogy a mini-fogkrémről lemondok...

Influenzaoltás

2010-04-15T09:19:00.002+12:00

Két hete lehetett a cégnél oltást kapni influenza ellen. Gondoltam, hogy mivel soha nem szoktam influenzás lenni, ezért egy kis gyakorlatozás nem árthat a szervezetemnek, úgyhogy beadatom: hátha később felkészültebben fogja fogadni a madár/disznó/egyéb exkluzív influenza járványokat.

Tegnap estére érett be a dolog... Miután hazajöttem az irodából, másfél óra alatt belázasodtam, és gyakorlatilag lebénultam az összedrótozott karomra (az pedig a jobbik). Elég szar az ügyetlenebbik kézzel zuhanyozni, fogat mosni, teát főzni, kinyitni a kibaszott cukros dobozt, stb... Felvettem alváshoz a termo-pulcsit, és melegítőt, egy sapkát, és egy gyapjúzoknit. Feltoltam a fűtést 27 fokra (köszi Gábor: mégis jó a radiátor, csak 2 fokkal alacsonyabbra kell beállítani, mint amit szeretnél) Zsuzsi hozott át filmeket, úgyhogy befeküdtem a TV elé egy matracra a dupla paplan alá, és vigaszul megnéztem az "I am legend"-et.

Ha valaki nem látta volna: hemzseg a kliséktől, és vontatott, de legalább az egész emberiség kipusztul benne egy vírustól. Remekül szórakoztam...

Peter Fonda és Dennis Hopper bekaphatják!!!

2010-04-14T21:48:00.003+12:00

Ízirájder, öcsém!

2010-04-11T08:15:00.008+12:00

Évek óta vágytam már arra, hogy végre nyelvemen érezzem az Amerikai Szabadság semmivel össze nem téveszthető ízét... :)

Eddig azonban mindig elfelejtettem/lusta voltam megtenni a megfelelő lépéseket az Ügy érdekében. Húsvét hétvégéjén végre gondoltam egyet, és átzúztam a KTL (fingom nincs, mit jelentő) nevű motor-kereskedésbe, hogy kipróbáljak egy Harley-t. Zárva voltak egész húsvét alatt (DOH!), úgyhogy még egy hetet várnom kellett az aktusra.

Aki motoros, és ismer, az egyébként tudja, hogy mit gondolok a márkáról, a termékükről, meg az egész hype-ról, ami körülveszi. Nem akartam viszont ezt nagy pofával nyilvánosság elé tárni egészen addig, amíg nem vezettem egyet. (Meg aztán rajtam kívül van még rengeteg japó-motoros Orákulum, aki kiabálja a hüllőket-kétéltűeket helyettem is...)

Tegnap nyitva volt a KTL, úgyhogy becsoszogtam. Ők egyébként egy a kimondottan csapnivaló ár/érték arányú motorok értékesítésére specializálódott cég: Harley, Buell, Ducati, Triumph, BMW. A garázs (mert végülis az üzlethelyiség egy nagy garázs) előtt egy digó eladó srác éppen nagy hévvel magyarázott valamit olaszul egy párocskának egy Ducati felett. Bementem, mert a hárlikat napközen is bent hagyják a hangárban. Eredetileg egy Fat Boy-t akartam kipróbálni, de abból csak egy hányós-metálkék feldíszített karácsonyfa-motor volt raktáron. (Én nyilván egy olyan autentikus Terminátorosat szerettem volna...) Körülnéztem. Közben a digó srác bejött valamiért, és le is szólított, hogy segíthet -e? Mondom, hogy szeretnék kipróbálni egyet ezek közül. Oké; mindjárt jön, csak még lerendezi amazokat; addig nézzek körül, hogy melyiket akarom elvinni. A nekem második legjobban tetsző típus a Night Train; ebből volt nekik egy matt-fekete (eléggé ütősen néz ki), meg egy ilyen, amiről az Internet azt állítja, hogy "gunmetal pearl"... (Muhaha!):

Ingadoztam, mint középparaszt a Rákosi-időkben, hogy melyiket kérjem, mert a fekete kurva jól nézett ki, viszont asszem, hogy 2-3 éves volt, és ennek megfelelően 26K dollár. Megvenni ugye nem terveztem egyiket sem, de ha valami állat véletlenül pont most megy át rajtam megint, akkor 26 rugót valamivel fájdalmasabb lenne kiköhögni, mint a 22500-at, amennyibe ez a 2004-es került. Végre odajött a srác. Mondom, hogy a Night Train-t szeretném. "Melyiket?" Mindegy, mondom - de ha jól látom, akkor a feketén nincs is rendszám, úgyhogy inkább viszem azt a másikat. "Nem gond; van azon is minden. Fel is rakom rá a rendszámot, ha akarod: egy perc az egész!" Megint elbizonytalanodtam. Közben a srác mutatja, hogy nincs sok különbség; csak annyi, hogy a feketén gyári cső van, ezen meg egy Vance & Hines. Beindítsam? Persze; indítsd. Megtette. A gép 40-50 lóerejéből a jellegzetes "retek-retek-retek" hangorkánra biztos ráment legalább 15... A másik a gyári csővel is csak egy hajszálnyival volt halkabb. Jó; akkor viszem a hangosabbat.

Feltöltötte benyával, amíg én kitöltöttem a szokásos formot (a szabálysértések, meg az esetleges megzúzás költségeit bevállalom-brother, blablabla...), aztán vihettem is. Előtte azért felhívtam Imit (egy saroknyira lakik onnét), hogy mindjárt érkezem egy hádével; fényképezzen már le vele, hogy dokumentálva legyen az attrakció!

Olyan izgalom kerített hatalmába, mint amikor először (és utoljára) beindult a Junakom (unfinished project - forever):

A vas ott röfögött a garázs előtt, amíg szép lassan felvettem a bukót, meg a kesztyűt; hadd hallja mindenki... Kis ismerkedés után kimentem a 16-osra, hogy természetes élőhelyén is megjárassam egy kicsit. Visszafelé megálltam Iminél. Letámasztottam, és felmásztam a dombra a kéglijéhez. Bekopogtam.

"Kihagy a gyújtás, bazmeg! Ide hallom!" - ordított ki a klozetról. (Ő sem rajong a Legendáért...)

Csinált néhány képet rólam a saját telefonjával, mert én a gépembe otthon rutinosan egy pár lemerült elemet raktam bele...
Persze nyilván nem bírt magával, és ő is elkérte egy körre. (Strandpapucsban: ahogy kell... Mikor odaadtam, már megbántam, de mire eszembe jutott, hogy hogyan motorozik, addigra már késő volt, és nem volt hajlandó leszállni róla...).

All in all; a fél órás teszt alapján a következőket tudom elmondani. Egy Night Train hárlival 3 dolgot nem lehet csinálni:

1. Kanyarodni. A papírforma szerint egy 3 mázsás motor utca hosszúságú tengelytávval, és ugrórúd méretű villával nem alkalmas a szerpentinezésre. Ez még nem feltétlenül lenne baj, mert én elhiszem, hogy Oklahomában a prérifarkasok legyorsulásához erre egyszerűen nincs igény.

2. Fékezni. Az ETZ-men levő fékek ezerszer különbek voltak. Ezzel a fostalicskával körülbelül olyan lassulást lehetett elérni, mint a Simsonom műanyag fékkarral működtetett dobfékjével. Ez viszont egy 3 mázsás motoron szöget üt az ember fejébe... (E egyenlő egyketted emszer vénégyzet)

3. Gyorsulni! Az egyszeri motoros azt gondolná, hogy a klasszikus 88 köbinches (1450 köbcenti) nyomórudas vékettes legalább a gázparancsra reagál... Minden hárlista azzal védekezik, hogy ez nem gyorsulásra való; ez nyomatékos. Hát egy nagy lózsíros faszt! Megmondom, hogy mi a nyomatékos: az én XJR-em. Az nyomatékos! Az, amelyikből hármat lehetne venni ennek az árából.

Lehet, hogy túl kocka vagyok, de én egy ezredfordulón gyártott másfél literes motortól elvárnám, hogy ha húzok neki egy kövéret, akkor induljon meg. Ez engem inkább egy keménykedő szabolcsi cigánygyerekre emlékeztet: jár a szája, aztán amikor odabaszol neki, akkor elkezd torkaszakadtából ordítani, és aztán nem csinál semmit.

Egy nyomatékos motor az alul és középen nyomatékos. Egészen addig, amíg el nem éri azt a fordulatszámot, amikortól meg már erős... (szerintem)

Egy szó mint száz: ezzel a hárlival nem lehet MOTOROZNI. Lehet viszont krúzolni. Arra tökéletes. De ha valaki olyan karakterű motort szeretne, amire a Harley felépítette az imidzsét (nyers, kemény, és a szart is kirázza belőled), akkor azt az én Junakom is tudja (illetve tudná, ha működne, de ez most részletkérdés). Csak sokkal hitelesebben (vagy egy Ural, ami valószínűleg még inkább... vagy egy veterán Harley, ami még az volt, ami...).

Egyetlen dolog van csak, amitől lefostam a bokámat: a váltó. Az olyan rajta, mintha egy T-72-est váltanál. Ebben azért nem vagyok biztos, mert azzal még nem mentem, de így tudom elképzelni. (Ha az olvasók közül valaki próbált már T-72-est, és Harley-t is, az lécci kommentelje már be!)

További képek akkor, ha Imi átküldte őket...

Belecsaptam a lecsóba

2010-04-10T18:28:00.009+12:00

Meglehetősen benzingőzösnek indult ez a hétvégém. Az említett TradeMe-zés után még megnéztem este a "Cars" Walt Disney-t; aztán majdnem a teljes mai napot tesztvezetésre áldoztam.

Délelőtt végre kipróbáltam egy Harley-t (erről majd a következő posztban, hogy fokozzam a feszültséget...), aztán lementem Tuakauba megnézni egy autót; hátha megveszem (tudom: hülye vagyok...).

Nem; nem sportkocsi volt. Rájöttem, hogy azért nem szarom én a pénzt! Egy öreg Ford Falcont néztem ki. Meg tudom magyarázni, tisztelt bíróság...! Lehettem vagy két éves, amikor a szomszédunkba költöztek Goláczék. Volgájuk volt... Szerintem az M24-esnél szebb autót még Amerika sem produkált; a 60-as évektől odaát elfelejtettek fenséges formát tervezni (illetve vonalzóval soha nem is tudtak; az Impalát inkább hagyjuk...).

Ez pont akkortájt történt, amikor nekünk az építkezés miatt éppen el kellett adnunk a Zsigulit, ami egyébként először nekünk volt a telepen. (Hófehér; pepita műbőr kormány-borítással. Igen: akkor még mi voltunk a burzsujok...) Állítólag én már a Zsigában is mindig felriadtam álmomból, ha a pirosnál meg kellett állni. Erre nem emlékszem; arra viszont igen, hogy órákat tudtam eltölteni a Volga kormánya mögött, aminek kábé a közepéig ért a fejem búbja. Jóhogy elvarázsolt a hajó: elfáradtam, mire körbefutottam... Na akkor még csak tudat alatt, de elhatároztam, hogy egyszer nekem is kell egy ilyen.

Miután a múltkor a Csanádnak megvettük azt a hodályt, azóta egyre gyakrabban jut eszembe a Volga ("Csak úgy törnek a felszínre a gyerekkori emlékek!"), és bassza a csőrömet a gondolat, hogy 1600 dollárom nekem is volna egy ilyesmire.

Fellapoztam hát a TradeMe-t, és pont volt fenn egy manuális váltós Falcon:

2300-ra tartja a srác, aki árulja. Felhívtam, és elmentem megnézni. (Azóta már küldött egy SMS-t, hogy 2100-ért odaadná...) Ja! Ezt Európában nem árulják, ezért elmondom, hogy sor 6-os 3.9 literes motor van benne hosszában, tehát hátsó-kerekes. Nagyjából annyit fogyaszt, mint egy Volga... :) Ebben a példányban 270 ezer km van, tehát éppen be van járatva. :) Régebben már próbáltam egy ilyet, és akkor nagyon tetszett. A motorházba viszont csak most néztem bele. Alig hittem a szememnek: ott van a motor, mellette pedig szerényen meghúzódik a főfékhenger a szervóval. Ennyi! Semmi ismeretlen rendeltetésű szögletes, kerek, lyukacsos, tömör hogyishíjják, amibe kábelek, és vákuumcsövek mennek ki-be, és amivel a Hondám motorja melletti (nem túl tágas) tér tele volt baszva. Itt meg volt egy motor, és mellette mindkét oldalon akkora hely, ahová egy-egy észak-koreait befektetve simán ki lehetett volna őket csempészni az országból... Ennek az autónak az erénye egyben a hátránya is: a felszereltsége a Volgáéval vetekszik - még egy csoffadt elektromos ablakemelő sem volt benne (amit mondjuk én a világ legnagyobb faszságának tartok, de azért mégis...). És pont ezért nem fogom megvenni: amíg a Csanád kocsijában ülve érzem, hogy körülvesz az anyaméh, addig ez egyszerűen egy autó, amivel a tuakau-i jómunkásemberek reggelente elmennek tetőt szögelni.

Ja: és ne felejtsük el azt sem, hogy ennyi pénzt én autóért még egyetlen kontinensen sem adtam...

Egyébként azóta rájöttem, hogy igazából mindegy milyen autót veszek, mert idővel mindegyiket megunja az ember. Elhatároztam hát, hogy nézek egy olyan kisautót, amire tulajdonképpen szükségem van: egy kis értéktelen bevásárló-kocsit, hogy ne kelljen mindig a kisbuszt mozgatni, ha át kell mennem a szomszédba. A vételárát szándékosan úgy határoztam meg, hogy az "Undie 500"-en is tudjak vele indulni, ha arra lesz szükség :)

Sajnos a TradeMe autó-ár szűrőjét nem tudom alacsonyabbra limitálni, mint 2000 dollár (érthetetlen, hogy mire kapják a pénzüket ezek a nyikhaj web-fejlesztők), de majd megoldom valahogy... Látszik, hogy jóléti társadalomban élünk itten, ha még erre sincs igény!

A következő posztban Harley-teszt! Stay tuned!

Álmodni jó...

2010-04-09T16:57:00.010+12:00

Emberemlékezet óta nem vásároltam (magamnak) sem motort, sem autót. Mivel a meglévők buzerálása már nem nyújt elég kielégülést (mivel túl jók, és alig lehet rajtuk csinálni valamit, höhö), ezért ezt az állapotot nyilván nem fogom tudni sokáig elviselni... Ezen kívül idestova fél éve a busszal járok-kelek, ezért megfogalmazódott bennem az igény egy olyan autóra, amelyik habozás nélkül felmegy tetszőleges dombra (a kisbusz ezt eléggé megfontoltan csinálja, és itt Aucklandben ez egy kissé zavaró...).

Mostanában egyre gyakrabban nézek fel a TradeMe-re nyálat csorgatni. Első nekifutásra arra gondoltam, hogy végre megveszem álmaim autóját, aminek a típusát csak sacc/kábé ismerem, de a paraméterei egyértelműen a következők:

- lapos
- széles
- sportkupé
- bukólámpa
- hátsó-kerék meghajtás
- keret nélküli ajtók
- nem piros!
- 200 LE körüli teljesítmény
- manuális váltó (nyilván)
- NEM BUZIS formaterv
- elérhető ár
- elviselhető fenntartási költségek (Itt ez azt jelenti, hogy mondjuk 13 liter alatt fogyaszt ép elméjű üzemeltetés mellett, és nem fossa össze magát hetente)

Rezignáltan vettem tudomásul, hogy ilyen igényeket kielégítő jármű nincsen kereskedelmi forgalomban. Mivel itt egy régi álom valóra váltásáról lenne szó, ezért az anyaföldtől egy kicsit elrugaszkodva elhatároztam, hogy olyan árfekvést is beveszek az értelmezési tartományba, amit eddig egyértelműen csak a burzsuj, mechanikailag analfabéta lúzerek privilégiumának tartottam ($5000 - $7000).

Három típus kínlódja át magát a még mindig drákói szigorral szőtt rostán:
- a 2. generációs Toyota MR2 (SW20), de szigorúan csak valami body-kittel, ami feljavítja ezt a gyárilag homoszexuális dizájnt:

- a 3. generációs Supra:

- és a gen. 2. Nissan 300ZX (Z32) (Lemondanék a bukólámpáról a ZX-ért, mert szerintem a Sylvia túl gömbölyded, és azt itt különben is túl sok hülyegyerek használja)

Ezekből a kocsikból az eladó példányok durva megközelítéssel két kategóriába sorolhatók:
1. péppé tört és/vagy lelakott romhalmazok (unfinished project...):

2. szénné tuningolt streetracer autók:

Lefogadom, hogy ennek a 300 lóerős MR2-esnek egyszer
egy kicsit odalépve egyszerűen kifolyik a motorja...

Igaz, hogy a szívó motorosok között vannak megkímélt, átalakítatlan példányok. Egy 3 literes Supra például pont jó lenne. (Arra, hogy az elfogyasztott benyát, meg a speeding ticketeket kifizetve homeless-sorba taszítson...)

Még gondolkodom. Remélem, hogy mire visszaérek OZ-ból, addigra elfelejtem az egészet...

Hőmérséklet van!

2010-04-09T06:54:00.002+12:00

Beach Haven Point, reggel 6:54, 11.8 celsius. (Hijbazzeg!)

Majdnem írtam többet is, de már nincs rá idő...

Sztájling

2010-04-03T20:26:00.005+13:00

Ma szétszedtem Katiék önindítóját. Nem kellett szénkefét cserélni benne, de legalább kifújogattam belőle az összegyűlt grafitport. Kompresszor híján tüdővel. Így néztem ki utána:

Kati szerint Indiana Jones-os. Csanád Frédi Flinstone-ra asszociált. Kriszti szerint mindegy; a lényeg, hogy eltakarja az ősz szálakat a borostámon...

Szent Grál

2010-03-30T20:02:00.002+13:00

Csak nemrég került elő a fényképezőgépem adatkábele, pedig ezt már a múltkor fel akartam rakni, miután Louisszal bebasztunk. Rákövetkező reggel kipróbáltam az új MÁSNAPOSSÁG ELLENI(!) radioaktív tusfürdőmet (a marketingesek itt sem mennek a szomszédba a hülyeségért...).

Mondanom sem kell, hogy egy kalap szart sem ért.

Legszebb öröm...

2010-03-29T15:47:00.002+13:00

Pont most lőttem egy tök zsír használt gumit a Yamahára a TradeMe-n, miután a hirdető felrakott egy nevetséges BuyNow price-ot az egyik érdeklődő kérésére. Ehh-ehh-ehhh! (sátáni kacaj)

Az már csak cseresznye a tortán levő hab tetején, hogy mindezt munkaidőben csináltam...

Lady Gaga

2010-03-15T01:56:00.003+13:00

Mivel este a kiadós vacsora után elkerülhetetlennek tűnt az, hogy a Zsuzsi által csinált köbméter tiramisut is rögtön arc mögé rakjam, ezért most éjjel kettőkor megint nyüszítek, és kénytelen vagyok elmesélni a szombati koncertet.

A Vector Arenában volt, ami a régi Sportcsarnoknál egy kicsit kisebb (az újban nem voltam; nem tudom, hogy az mekkora lett). Az ember azt gondolná, hogy azért tartják ott a két teltházas koncertet (ma éjjel volt a második), mert ez a legjobb/nagyobb/faszább hely, ahol koncertet lehet itt Aucklandben tartani. Hát nem...

Az előzenekar a Semi Precious Weapons nevű buzi-rock formáció volt. Nem vettem fan-pólót, de meg kell hagyni, hogy a srácok(?) tudnak show-t csinálni... Szemelvények a számok közötti átvezető szövegekből:

"We're Semi Precious Weapons from New York Fucking City, and we're here to get you bitches wet for Lady Gaga!"

...

"There's only one person in this World who I love just as much as myself! There's only one person who I'd like to fuck just as much as myself. This person is Lady Fucking Gaga!"

...

"We've been in this fucking city for two days, and had sex with half the fucking country..." - és csávókámat elnézve kétségem nem volt afelől, hogy nem csak a nőket/férfiakat, hanem a teheneket-lovakat-birkákat is beleértette, ami még a jelenlegi visszafogott SPP ratio-val számolva is figyelemre méltó teljesítménynek tűnik.

A Lady Gaga-s részről sok elmesélni való nincs: a csaj hozta mindazt, ami tőle elvárható volt. Volt minden, mi szem-szájnak ingere:

- Mad Max stílusban átépített páncélozott Rolls-Royce a színpadon,
- Nem túlzottan fériasra kigyúrt fekete buzi táncos fiúkák fehér streccs-boxerben, csizmában, és kesztyűben,
- Lady Gaga párduc ruhában,
- Lady Gaga opálosan áttetsző viasz ruhában,
- Lady Gaga tündér-outfitben elektromotorokkal mozgatott szárnyakkal, és fejdísszel,
- Lady Gaga véres mellkassal fetrengve a vérrel folyó szökőkút peremén,
- Lady Gaga lírai dalt játsszva a lángoló zongorán, amiből égő olajkúthoz hasonlóan még egy függőleges lángcsóva is meredezik (ütemre extra lángfelhőket pöfékelve)

Mindezek ellenére engem egy kicsit meglepett, hogy Lady Gaga valószínűleg a leggyengébb mozgású előlény volt a színpadon (a videókba kerülő tökéletességet nyilván egy élő koncerten nem lehet hozni...), de ez az én olvasatomban csak még inkább felerősítette azt a természetesen esetlen karaktert, ami az ő esszenciája.

Fájdalom, hogy a stadion akusztikailag teljesen alkalmatlan bármiféle zenei rendezvény lebonyolítására (visszhangzik, mint állat), de ezt 40 dollárnyi sörrel (a helyszínen is lehetett piát kapni!) tudtam kompenzálni.

Abszurdia

2010-02-28T09:35:00.003+13:00

Hát megtörtént az elkerülhetetlen: ma hajnalban személyesen is meggyőződtem az itteni road-block jellegű szondáztatás hatékonyságáról.

4 felé indultam haza a városból, miután - mentségemre legyen szólva - a Burger Kingben azért teleraktam a gyomromat némi szeméttel, hogy - ha az alkoholt már nem is - legalább a gyomorsavat felszívja. Útközben meggondoltam magam, és inkább Takapuna beach felé vettem az irányt: gondoltam kimegyek egy kicsit ücsörögni, meg nézni a vizet. Na itt kúrtam el a lépést: az Esmonde road-i kijáratnál álltak a yardok. (Úgy, hogy a pályáról még nem lehetett látni őket. Most hirtelen nem tudom, hogy ez lehetséges -e? ÉN nem láttam őket...)

Közeledem feléjük; faszikám integet a kis techno-partis UV-botjával, hogy álljak félre. Tekintettel arra, hogy a kisbusz nem egy tipikus getaway-car egy szempillantás alatt felmértem az esélyeimet a menekülésre. (Pont a héten néztem egy rész "Police Ten 7"-t: beugrott, hogy ez nem is túl népszerűtlen elképzelés errefelé...) Félreálltam. Odalép az ajtó mellé a yard. Hanyag eleganciával (jobbal tekerve, ballal pedig tolva) leeresztettem az ablakot.

- Gidday.
- Hi.
- Fogyasztott az éjjel alkoholt?
- (Higgadtan! HIGGADTAN!!!) Valamennyit.
- Mennyi az a valamennyi?
- Pár sör. (Nyilván nem tudtam volna megszámolni egy kezemen... Bár a borokat még igen.)
- (Nyújtja a bizbaszt az arcom elé...) Mondja bele a nevét és a lakcímét, legyen szíves!
- Joe Talos... (szünet, mert a lakcímemen már el kellett gondolkodnom - csak egy hónapja lakom itt)... blablabla.
- Igen, a műszer ki is mutatja.
Előveszi a kis műanyag pöcst, amit a végére lehet dugni, hogy pontosan mérjen a cucc.
- Fújjon bele!
Kétségbeesetten bepróbálkoztam még egy "alig fújok"-kal, amit még a Krisztiántól lestem el annak idején (Már neki sem jött be...)
- Fújjon erősen, kérem! Addig, amíg nem szólok, hogy elég! Ha nem fúj, akkor azt kell hinnem, hogy valami takargatni valója van!

Hát jó. Nagy levegőt vettem, miközben fejben lepörgettem az összes lehetséges szcenáriót a jövőmre vonatkozólag. (A jogsi híján izzadva föl-le-föl-le biciklizéstől az irodába egészen addig, hogy a gyűjtő sarkában ücsörögve nézem, ahogy a boxos niggerek vitatkoznak a tranyókkal, hogy ki fogjon le előbb...)

Megfújtam. A műszer sípolt, vibrált, és pislogott rajta a piros led. Az LCD-n 45-ös fontmérettel villogva megjelent a "FAIL!!!", majd az egész felrobbant a pali kezében. Csak egy alkoholgőzből álló gombafelhő maradt utána.

- Igen. Pozitív. Ez azt jelenti, hogy ön túllépte a "youth limit"-et. Kérem ne fogyasszon több alkoholt ma este, ha az "adult limit"-en belül akar maradni! Viszlát.

Elindultam. Döbbenten ültem a lámpáig, ami szerencsére zöld volt, úgyhogy rögtön be tudtam fordulni Takapuna felé. Szükség is volt rá, mert úgy kitört belőlem az értetlen röhögés, hogy majdnem átmentem a másik sávba (EDDIG tudtam egyenesen haladni...).

Én az egészet égi jelként interpretálom (God came down from heaven and stopped those motherfucking bullets...), és mostantól nem megyek be szombat este a városba autóval. Végülis a buszvonal végén lakom...

Legyetek kibaszottul óvatosak az aucklandi utakon!!!